Makkay József 2019. április 12., 10:05

Brüsszel és Bukarest között, a senki földjén

Egyik kedvenc filmem a Tim Robbins és Morgan Freeman főszereplésével készült A remény rabjai című alkotás, amely egy igazságtalanul életfogytiglanra elítélt férfi vívódásait hozza közelképbe a néző számára, mígnem húsz év börtön után a mindig reménykedő rab látványos módon megszökik fogva tartói elől. A filmes történet annyira életszerű, hogy nem fér kétség hozzá: az Egyesült Államok bíróságai is követtek el hasonló baklövéseket.

A terrorizmus vádjával öt-öt év szabadságvesztésre ítélt kézdivásárhelyi Beke István és Szőcs Zoltán története nagyban hasonlít a filmhez. Annyi kiegészítéssel, hogy Bekéékért anyaországi és erdélyi jogászok, közéleti személyiségek és egyszerű emberek tömegei izgulnak, akik az e heti legfelsőbb bírósági tárgyalás előtt abban reménykedtek, hogy a jogászok szerint kellő bizonyítékok nélkül összeállított bűnvádi dossziéjukat ejti a bíróság, és a két elítéltet szabadlábra helyezi.

Nem ez történt, így minden marad a régiben. A tipikus kirakatpernek számító székely terroristaügy két vádlottjával példát mutat a román állam, hogy a továbbiakban egyetlen erdélyi magyarnak se forduljon meg a fejében olyan „szélsőséges és irredenta” szervezetekben tevékenykedni, mint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM). A román titkosszolgálatok, az ügyészségek és a bíróságok összefonódásáról szóló rémtörténetek világában egy ilyen ítélet nem meglepő, mint ahogy az sem, hogy sorra büntetik a székelyföldi önkormányzatokat a román államnak nem tetsző magyar feliratokért és zászlókért.

Ha jól belegondol az ember, egyre kevesebb a különbség a Ceaușescu-rendszer magyarellenessége és a rendszerváltás utáni harminc év rögvalósága között: ugyanazok az állami intézmények üldözik a magyarokat, mint amelyek a kommunizmus idején tették. Most azonban nagyobb kárt okoznak, mert általános félelemérzetet keltve egyre több magyart ösztönöznek szülőföldjük elhagyására.

Románia nem jogállam, ezt nyugodt lélekkel kijelenthetjük. Az elmúlt száz évben nem volt soha az. Ezt jól tudják az Európai Unió csúcsintézményeiben. Brüsszelben azonban nem a magyarság háborgatása miatt aggódnak – azt bocsánatos bűnnek tartják, illetve nem is foglalkoznak vele –, hanem olyanszerű jogállamiságot kérnek számon az országon, amely a mai uniós neoliberális politika szabad térhódítását tenné lehetővé. Ezért is nehéz magyar szempontból az élet minden területén megnyilvánuló román kisebbségellenes politikát úgy bemutatni az EU-ban, hogy azzal érdemben foglalkozzanak. Megszokhattuk, hogy az Európai Parlamentben nem a kisebbségellenes román politika a mumus, hanem a szabad bevándorlást elutasító magyar kormány. Ha a román szociáldemokrata kormány jogállamiság-ellenes lépéseit kritizálják az Európai Bizottság vezetői, soha nem hozzák fel érvként, hogy Romániában rendszerszinten zaklatják a magyarokat.

A kialakult helyzetnek sok oka van, többek között az erdélyi magyar képviselet gyengesége, fonáksága. Az önálló erdélyi magyar külpolitika több évtizedes hiánya most bosszulja meg magát. Miközben folyamatosan másra mutogatunk, és állandóan azt várjuk el, hogy Budapest vagy Brüsszel oldja meg sajátos gondjainkat, nem vesszük észre: a román állam játékszerévé váltunk. Brüsszel és Bukarest között, a senki földjén.