Nánó Csaba 2019. március 30., 20:20

Nem éppen ortodox gondolatok a nézőtéren

Nézem az előadást – teljesen mindegy, hogy hol, mikor és melyiket. Próbálom értelmezni a rendező elképzelését, megfejteni a darab mondanivalóját, a szerző gondolatait, de sehogy sem sikerül. Lehetséges, bennem van a hiba, bár a koncentrálástól már verejtékezik a homlokom. Aztán vége az előadásnak, és hallom a kijövő nézőket, amint arról tanakodnak, hogy amit láttak, vajon miről is szólt. Megnyugszom, hogy testületileg nem értettünk az egészből semmit. Aki pedig boldogan bólogat, hogy bizony ez remek volt, minden a helyén, és ő megértette a „modern” rendezést – ami gyakorlatilag átírta a szerző teljes mondanivalóját, és új megvilágításba állította a színdarabot, amit alibinek használt saját „zsenije” kifejtéséhez –, hát az tapsolhat önmagának, hogy ilyen okosnak született. Mi, a többiek pedig kábultan, leszegett fejjel megyünk ki a színházból, mint akik szégyellik, hogy az Úr csak ennyi értelemmel áldotta meg…

Mintha egyre több darab nem arról szólna, aminek a szerző megírta. És a világban mintha egyre szaporodnak a meg nem értett, fel nem fedezett lángelmék. Pedig a legtöbb ember kényesen ügyel még arra is, hogy nevét helyesen írják le. Ez ugyanis a miénk, minket jellemez, vele élünk és vele halunk majd meg, ha eljött az idő. És nyilván így van ezzel minden alkotó, aki művét sajátjának tekinti, amiért ő vért izzadt, álmatlanul hánykolódott éjszakákon át az ágyban. Feltéve, ha az illető író még az élők sorában van. A klasszikusok, akik régen alkottak, és belőlük már csak a Mű maradt, nyilván nem tudnak tiltakozni, ha alkotásukat átértelmezték, és köze sincs már ahhoz, amiért megszületett.

Vajon meddig mehet el az alkotói szabadság? Mikor marad a mű a szerzőé, és mikortól vesződik el mindaz, amit beleálmodott egy bizonyos darabba?

Meddig jogos használni az illető szerző nevét a plakáton, ha a darab már nem az, aminek meg volt írva?

A múlt század hetvenes éveiben a kolozsvári színházban a nemrég elhunyt Szabó József „Odzsa” rendezte Bálint Tibor A sánta angyalok utcája című drámáját. Mindenki Tibi bácsija minden áldott próbán ott ült a nézőtéren, jegyzetelt, javítgatta, írta és húzta a replikákat, tehát a rendező alkotótársa maradt egészen a darab bemutatásáig. Vagy helyesebben a rendező maradt alkotótársa a szerzőnek. A drámaíró így elkerülte azt, hogy nélküle változzon a mondanivaló, a szereplők jelleme, a cselekmény, és minden más, ami megváltoztatta volna a darabja mondandóját.  

Egy másik eset talán még jellemzőbb az igencsak jogos szerzői büszkeségre. Erdélyi színházban próbálták Sütő András egyik korszakos drámáját Harag György rendezésében. Sütő szokásához hűen részt vett a próbákon, figyelt, és amikor a szöveg nem úgy hangzott el, ahogyan ő megírta, azonnal szólt Haragnak. Végül a rendező felszólt a színpadra: „jövőre Shakespeare-t fogunk játszani, ő legalább már nem szólhat bele”.  Érthető a szerző érzékenysége a szöve­gére, hiszen ő szülte meg, és a vajúdás többnyire nem sétagalopp…

A minap Kürthy András, a híres operarendező beszélt Kolozsváron a szakmai alázatról. Vagy inkább annak hiányáról, ami leginkább az ifjú „titánok” esetében mutatkozik meg. Ha lehet parafrazálni Kürthyt, úgy is fogalmazhatnánk:

nem azért írta a szerző a darabot, hogy a színész eljátssza, a rendező megrendezze, hanem a színész azért játssza a szerepet, és a rendező azért rendezi a darabot, mert a szerző megírta.

Ha pedig így állnak a dolgok, talán mi, nézők sem hagynánk el olyan érzéssel a színházat, hogy a cselekmény megértéséhez túl buták vagyunk…