Mozarttal ébredt a felkelő Nap hazájában
A 96 éves Nemeshegyi Péter S.J. életének javát Japánban töltötte. A tokiói Sophia Egyetem Hittudományi karának professzoraként missziót teljesített, komolyzenei előadásaival pedig az európai kultúrát népszerűsítette a messzi távolban.
– Az egykori japán missziósok sikereiről, szenvedéseiről sokat írt az egyháztörténelem. Milyen feladatok vártak egy magyar térítőre a 20. században?
– A jezsuiták X. Pius pápa utasítására egyetemet alapítottak Tokióban, 2013-ban ünnepeltük a tanintézmény fennállásának centenáriumát. Magam kértem kiküldésemet a távoli országba, s amikor 1957-ben az oktatás egy állami-egyházi fenntartású hittudományi karral bővült, annak lehettem a tanára. Harminchat évig, 1993-ig végeztem feladatomat, s a majd’ négy évtized alatt többször megválasztottak dékánnak is. A teológia különböző ágait, többek között dogmatikát, patrisztikát oktattam. Diákjaim eleinte papnövendékek voltak, de a II. Vatikáni Zsinattal, az egyház megnyílásával a modern világ felé, a népnyelv felértékelésével a latin nyelvű tanítást azonnal felváltotta a japán. Ezt a jelentkezők örömmel vették, mivel a latinra Japánban hasonlóan tekintettek, mint mi a kínaira. E nyitással már minden érdeklődő jelentkezhetett a karra, így évente 100–150 hallgató kezdhette meg tanulmányait.
– A híres jezsuita alkalmazkodókészség a nyelvtanulásában is érvényesült?
– Aránylag könnyen megtanultam az ország nyelvét. Úgy tapasztaltam, más európaihoz képest a magyar embernek jóval egyszerűbb elsajátítania a japánt. Rajtunk kívül talán még a baszkokat említhetem, akiknek – talán a nyelvük strukturális hasonlósága nyomán – nem okozott nehézséget a nyelvtanulás. A nyelviskolákat kerültem, mivel nem találtam célravezetőnek, hogy sok külföldivel együtt ismerkedjek a nyelvvel. Magántanárral dolgoztam, s nemcsak a nyelvben, hanem az ország kultúrájában is elmélyedtem.
Talán nincs is olyan ember, akinek ez már sikerült. Amikor már otthonosan mozogtam a nyelvben, számos könyvet írtam, folyóiratot és lexikont szerkesztettem.
– A klasszikus zene szeretetét a szüleitől örökölte?
– Valóban, szüleim életében a zene iránti szeretet fontos szerepet játszott. Édesapám szépen zongorázott, s Bartók Béla is tanította. A híres zeneszerzőt nagyapám kérte meg, hogy hallgassa meg fia játékát, s a próba végén – Bartók szófukarsága közismert volt – feltette a kalapját és távozott. Apám szóhoz sem jutott, de néhány nappal később egy levelet hozott a posta Bartók pozitív válaszával. Soha nem lett hivatásos zongorista, de finom billentése volt, és Chopint, Beethovent és Debussyt is szépen játszott. Amikor gyakorolt, magam is odahúztam a sámlit a zongorához, s élvezettel hallgattam. Édesanyám, Cséry Ida operaénekesnek készült, Anthes Györgynél, a világhírű tenornál tanult. A művész a Kerepesi temetőben nyugszik, anyám soha nem felejtett el virágot vinni sírjára. A színpadi játék rejtelmeibe Stoll Gizella vezette be, aki gyakran megfordult nálunk, és sokat beszélt a régi szép időkről. Anyám a Városi Színházban 1920-ban Gounod Faustjában, Margit szerepében lépett fel, rá két évre a Magyar Királyi Operaházban egyszer, a Lohengrin Elzájaként szerepelt. Emlékét egy színészlexikon is őrzi.
– E szenvedély hogyan tört utat magának a messze távolban?
– Jóllehet a jezsuita rend Japánban fenntart egy zenei főiskolát, hivatásánál fogva mégsem a művészet áll érdeklődésének középpontjában. Az egyetemünkön egy olasz jezsuita rektor egyszer kifejtette: „az eszet kiválóan pallérozzuk, de az érzelmi életre kevesebb figyelmet fordítunk”. E megjegyzés szöget ütött a fejembe. Mozart és Beethoven nagyon népszerű volt a szigetországban, emlékszem egy FM rádióra, amely megszakítás nélkül játszotta Mozart műveit. Mivel magam is szerettem a klasszikus zenét, a rektor által említett „léleknemesítésre” a muzsikát találtam a legalkalmasabbnak. Az ötlet eredetinek tűnt, mivel a japánok már a 16. századtól kezdve lelkesedtek a nyugati zenéért.
Az 1550-es években működő kollégiumra emlékeztet az alkotás, és arra az intézményre, amelyben – az országban először – tanítottak klasszikus zenét.
– A mag tehát jó talajba hullt, de hogyan szökkent szárba?
– Intézményünkben egy általános műveltségi tantárgyon belül hirdettem meg a kurzust. A rend és a szabadság a zenében – hangzott a címe, amelyet a második félévben Mit mond nekem Mozart zenéje? elnevezés követett. Egy tanteremben szereltem fel berendezésemet, s egész lemezgyűjteményemet felhasználtam az okításra. Nem vagyok képzett zeneszakértő, így sokszor az ösztönömre és a megérzéseimre támaszkodtam. Hamar híre ment a kezdeményezésnek, kezdetben harmincan vártak rám a teremben, egy évvel később már ötvenen, a harmadik évben százan hallgatták az előadásomat, majd annyian lettek, hogy a nagy előadóba beférő háromszáz főt már sorsolás útján választották ki. Nehéz összefoglalni a tematikát, de például bátorításként Mozart Kis éji zenéjével és az ötéves gyermek szerzeményeivel kezdtem. Később már párhuzamot vontam a korai 1775-ben komponált A-dúr hegedűverseny és az ugyanebben a hangnemben írt, de késői (1791) klarinétversenye között.
– Vizsgáztak is hallgatói?
– Természetesen, de mivel az egész kurzus célja az általános műveltség fejlesztése volt, így az olyan kérdéseket, mint Mit mond nekem Mozart zenéje?, már könnyen tudták megválaszolni a hallgatók. A legjobb írásokat eltettem, s később a „Japán fiatalok Mozartja” című kötetben adtam közre tíz esztendő termését. Igen, egy évtizednyi zene! Pozitív visszajelzéseket kaptam, sokak számára oázist jelentettek az együtt töltött órák. A reakciók egyébként különbözőek voltak, a Requiem például mindenkit meghatott. Egy érdekes vallomásra is emlékszem, egy nagyhangú ifiúr írta:
Más úgy találta, hogy „Mozart műveiben van ugyan sírás, de kétségbeesés nem!” Egy hallgató párhuzamot vont Mozart és a japán lélek között: „van benne vidámság, de ugyanakkor melankolikus is, csillog, mint egy könnycsepp.” Az életet fedezték fel az opusokban, de a halált is fellelték, mint egy másik életbe való átmenetet. Máskor a híres – az első szimfóniában és az utolsó művekben szereplő – dó ré fá mi motívumot elemeztük. „Hajnalhasadás”, „valami kezdődik”, „egy nagy madár felszáll”, „Mozart hívja Istent” szavakkal reagáltak a résztvevők.
– A legnagyobb élmény?
– A hetvenes évek végén egy igazi csodára emlékszem. Négy-öt kiváló diákénekkar és egy szimfonikus zenekar állt össze a Requiem előadására. A művet ráadásul egy mise keretében kívánták bemutatni. A Szűz Mária-székesegyházra, Tange Kenzo építész modern műalkotására gondoltunk. Elmentem a plébánoshoz, aki először nem szimpatizált az ötlettel, de végül némi ráhatásra beleegyezett. Magam misézhettem, s minden elhunytért ajánlottuk fel a miseszándékot. Nyolcvanfős zenekar s a kétszáz tagú kórus adta elő Mozart remekművét. A szertartás végén a „tamáskodó” plébános gratulált először lelkesen és tiszta szívből.
– Az elektronikus média életébe is belekóstolhatott?
– Egy kereskedelmi rádióban egy idős amerikai atyának volt egy félórás vallási rádióadása Mécses címmel. Kért, hogy a műsort egészítsem ki egy öt-nyolcperces klasszikus zenei válogatással. Az idő rövidsége – ráadásul a felkonferálás is ellopott a percekből – feladta a leckét, de igyekeztem változatos muzsikát összeválogatni. Nem a nagy zenei élményre törekedtem, hanem a rádióhallgató lelkét kívántam felvidítani. Természetesen magyar anyag is gyakran került a korongra, Esterházy Péter Harmonia Caelestiséből többször is adtam részleteket. A nemzetek karácsonyi énekei között is mindig szerepelt magyar dal. Két-három évig szerkesztettem a rádióban.
– Egy kereskedelmi rádió vallási és klasszikus zenei műsora a hallgatók nagy toleranciájára vall…
Kiváló példa erre a buddhizmus elterjedése a szigetországban, de a konfuciánusi tanítások is mindmáig meghatározzák viselkedésüket. Az emberiesség, az együvé tartozás, a közösség, a másokkal való törődés jellemzi a mai japán embert. A kínai konyha is hamar népszerű lett, de más fűszerekkel ízesítik az étkeket, az európai borokat is hamar megszerették. Amikor a 19. században Japán partjainál megjelentek az amerikai hadihajók, a társadalom vezetői ráébredtek az elmaradottságukra. Ennek nyomán óriási fejlesztésbe kezdtek, s ötven év alatt érték el azt a szintet, ami Európában négyszáz év alatt alakult ki. Viszonylag kevés feltalálóval, Nobel-díjassal dicsekedhetnek, de kiváló szakembereik tökéletes adaptálókká váltak.
– A Kodály-módszer népszerűsége is e befogadó készséggel magyarázható?
– Igen, a Kodály-módszer az elsők között hódította meg Japánt. Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni a japán folklórtudomány kezdeti elmaradottságát. Természetesen ebben is előre léptek. Amikor hazajöttem, akkor adták ki a japán népzene terjedelmes enciklopédiáját.
A rendszeres tanárcserék, a magyar pedagógusok odakinti munkája már az ötvenes években elkezdődött, s a hatvanas évek végétől érezteti hatványozottan üdvös hatását. Ennek nyomán sok száz ottani pedagógus vált a metódus őszinte hívévé. Mára a Kodály-módszerben jártas japán szakemberek felnőttek a magyarok szintjére.
– A klasszikus zene népszerűsége a koncert és operaéletben is érezhető?
– Érdekes módon az operajátszás nem vert gyökeret. Viszont hatalmas koncerttermeik vannak, amelyekben azért bemutatnak operákat, de koncertszerű előadásban. Kivétel erősíti a szabályt, Tokióban láttam egy remek Varázsfuvola előadást. Nemzetközi társulat vitte színre, európaiak, kínaiak álltak a színpadon. A főpapok régi kínai kosztümben énekeltek, Tamino viszont középkori japán vadásznak öltözött. Amikor az országba érkeztem, a japán énekesek technikája még messze elmaradt az európaitól, viszont kivételes szorgalmukkal, utánozó képességükkel hamar behozták e hátrányt. Megelőzve kérdését, minden bizonnyal a Pillangókisasszony nem aratna sikert japán színpadon. Felfogásuk, a valóság nagyban különbözik az Európában róluk kialakult képpel.
– Búcsúja is „zenés felárral” történt?
Délelőtt érkeztem meg a sokat szenvedett, de ma már virágzó településre, s nagyon kedvesen fogadtak a zenészek és a tanárok is. Felvezettek az előadás helyszínére, egy kétezer fős előadóterembe. Kicsit inamba szállt a bátorságom, de már nem volt visszaút. Este tértem vissza a zsúfolásig megtelt auditóriumba. Először a zenészek néhány Mozart-darabot adtak elő, majd ezt követően tartottam meg az előadásomat Isten szeretetének muzsikusa, Mozart címmel. Az elmondottakat zenei betétek illusztrálták, felhangzott a Jupiter-szimfónia egy részlete s az Ave verum corpus. Tendenciózusan kezdtem mondanivalómat: „1756 januárjában, Salzburgban néhány ember egy csecsemővel tart a székesegyház felé, ahol a kisded a keresztségben a Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus nevet kapta”. Beszélő nevek, az első keresztnév Aranyszájú Szent Jánosra utal, másodikat a szentéletű regensburgi püspökről kapta, Theophilus pedig keresztapjának volt a neve. Itt álljunk meg egy pillanatra, a név az ókori vértanút idézi, jelentése: szereti az Isten. Latinra fordítva kapjuk az Amadeus nevet: aki szereti az Istent, vagy akit az Isten szeret. Mindkettő illik a nagy zeneszerzőre. Még hozzáteszem, hogy egy napon születtem a zenei géniusszal, így e kiegészítéssel talán az elmondottak is érthetőbbé válnak…