Somogyi Botond 2019. február 13., 09:56

Nem lehetsz lúzer a lézerben, avagy egy szülinapi ajándék

„Igyekezzünk, mert elkésünk” – nógat a kisfiam. Születésnapi bulira indulunk. Azaz gyerekzsúrra. Legalábbis mi évtizedekkel ezelőtt így hívtuk. Persze ma már más az elnevezés, és a szokások is. De még mennyire! – Menjünk gyorsan, mert most magyarázzák a szabályokat – emlékeztet a kicsi, és hiába mondom neki, hogy már legalább három-négy alkalommal végighallgatta a szabályok magyarázatát, nem tágít.
„Igaz, apa. A szabályokat már valóban hallottam, de ilyenkor szokták megválasztani a társakat, és nem szeretnék lúzer csapatba kerülni”.
Hát… valóban – mosolygok magamban –, én sem szeretném, ha a fiam lúzer csapatba kerülne. És jobban rátaposok a gázpedálra, mert nem akárhova megyünk: a laser tag nem a város központjában van. A külvárosig pedig még hosszú az út. E lézeres monstrumokat ugyanis a régi gyárnegyedek óriási épületeiben rendezték be.
Nem tudom, a kedves olvasó mennyit tud erről az új „szórakozási” módról. Elhagyott régi épületek szolgálnak alapul, amelyeknek ablakait befalazzák, a belső térben kisebb „várakat” építenek, egyes helyeken régi autóroncsokat is elhelyeznek. A vaksötétben ezek között kell kilőniük egymást az előzőleg otthon feketébe öltöztetett gyerekeknek – „lézerpuskával”. Az öltözékhez a részvevőknek sisakot is a fejükre kell erősíteniük.
A program szoros. A szülők három órára bérlik a helyiséget. A szabályok elmagyarázását és a csapatok megválasztását követően másfél óráig tart az „öldöklés” a sötétben, folyamatosan rohanva a fülledt, szellőztetés nélküli „hadszíntéren”. Szünetre megérkezik a megrendelt pizza, amelyet a gyerekek – csuromvizesen kirohanva a teremből – magukba gyömöszölnek, majd következik a torta. Ennek felszeletelését megelőzi az Ez a nap más, mint a többi, valamint a Cine să trăiască? eléneklése, konfettidobálás, fényképkészítés – mindez nyilván kutyafuttában. Hiszen következik a második „felvonás”: az öldöklés tovább folyik még egy órán keresztül.
Mindeközben a szülők – ha éppen nincs kedvük elugrani a legközelebb fekvő plázába – egy szomszédos teremben várakozhatnak ropi és ásványvíz (vagy más előre megrendelt étel), valamint léghoki és plazmatévé társaságában. Ez utóbbi nem egy esetben üvölt, ezért a felnőttek között van, aki a telefonját babrálja, mert a szomszédokat amúgy sem hallaná.
A három óra leteltével a helyi szervezők – akik levezénylik bent a játékot, kint a tortaevést – kiengedik az izzadt gyerekeket az előtérbe, ahol a gondos mamák, főleg ilyenkor, télvíz idején, az előre elkészített csereruhával ugrásra készen állnak. Alig van idő az átöltözésre, mert máris szólnak: az idő letelt. De erre többnyire nincs is szükség, mert érkezik a következő turnus: szülők, gyerekek, akik hozzák az ajándékokat – szerencsésebb esetben. „Jobb helyeken” ugyanis már nem „menő” az ajándék, egyenesen pénzt kérnek, valószínűleg azért, hogy a méregdrága szórakozást kifizessék. Búcsúzkodás után, ha valakik úgy érzik, egy-két szót még szeretnének szólni egymáshoz, megtehetik a folyosón vagy akár az udvaron.
Mint látszik, pompás szülinapi bulik ezek, amelyek a gyerekek fejlődését, közösségbe való beilleszkedését segítik elő, ösztönzik a beszélgetést, kommunikációt, a társasjátékok megkedvelését. És természetesen jó hatással vannak a fiatalok lelkivilágának harmonikus, stressz- és főleg erőszakmentes kialakulására. Ha pedig ezt valaki szóvá teszi, vagy gyerekét nem akarja elengedni, az nem halad a korral, és persze nem akar örömöt szerezni a gyereknek.