Kicsid Gizella: a jó színházért keményen meg kell dolgozni
Tíz évig volt a sepsiszentgyörgyi színház meghatározó művésze, majd átigazolt Kolozsvárra. Kicsid Gizella személyében kiváló színésznővel gazdagodott a Szamos-parti társulat: határozott véleménye van színházról, rendezőkről, a nem mindig könnyű pályáról.
– Nagyszerű sportemberek családjában születtél, édesapád kiváló magasugró volt, nagybátyád, Kicsid Gábor pedig világbajnok kézilabdázó. Ez az örökség nem késztetett sportolói karrier felé?
– A sport meghatározó dolog az életemben. Folyamatosan meríteni tudok belőle, így tudok legjobban lazítani: szaladás, úszás, jóga. Lételemem a mozgás, nem vagyok egyhelyben ülő típus. Szeretek kint lenni a friss levegőn, természetben. Ötödik osztálytól nyolcadikig atlétikáztam követve akaratlanul a családi hagyományt. A hosszútávfutás és a távolugrás volt a kedvencem, abban voltam jó. Az edzőm sportiskolába akart irányítani, én is szerettem volna, de szüleim tanácsára végül nem mentem. Féltettek, valami nyugodtabb szakmát képzeltek el számomra. Aztán választottam egy még „nyugodtabbat”...
– Mi hajtott a színművészet felé?
– Mindig valami többre vágytam, de nem tudtam magamnak pontosan megmagyarázni, mire. Hajtott valami belső energia, amit nem tudtam hova tenni. Aztán az adódó lehetőségek erre a pályára vezettek.
– Emlékszel első színpadi fellépésedre?
– Igen, emlékszem. Nem a színpadon történt, hanem templomban.
Amit akkor éreztem a közönség előtt, arról soha többé nem tudtam lemondani. Szavalóversenyekre jelentkeztem, és tulajdonképpen az ott elért sikerek irányítottak később a színművészeti egyetemre.
– Tanítóképzőt végeztél. El tudtad volna képzelni, hogy napjaid gyerekek oktatásával teljen?
– Szeretek gyerekekkel foglalkozni, van türelmem hozzájuk, és kezdetben tényleg tanítónő akartam lenni, mert értékes pályának tartottam. Ha nem ismertem volna meg a színpadi életet, lehet, hogy az lenne az ideális. A kézdivásárhelyi tanítóképző erős suli volt, jó tanárjaink voltak. Aki színészi pálya felé ösztönzött, az a magyartanárnőm, Ambrus Ágnes volt, aki szavalóversenyekre készített fel és sokat foglalkozott velem. Tehát a tanítóképzőnek köszönhetem, hogy végül is felvételiztem a marosvásárhelyi egyetemre.
– A legtöbb színművész elragadtatva beszél az egyetemi évekről, tanáraikról. Hogyan teltek ezek az évek, kik voltak azok a tanárok, színészek, akire felnéztetek?
– Jó csapat gyűlt össze, jól tudtunk egymással dolgozni. Nem volt könnyű, de pozitívan éltem meg a főiskolát, jó visszajelzéseket kaptam. Még ott lebegett Lohinszky Lórand levegője, egy évig tanított Tarr Laci bácsi is. Osztályvezető tanáraim Farkas Ibolya és Fülöp Erzsébet voltak. Kiegészítették egymást, és következetesen foglalkoztak velünk. Megtanultuk, hogy keményen meg kell dolgozni a jó színházi pillanatokért.
– Hogyan kerültél a Tamási Áron Színházhoz? Mennyire volt meghatározó karrieredben Bocsárdi László jelenléte, igazgatása, rendezése, illetve az ottani társulat és a darabok, amelyekben játszottál?
Sikerült egy kis különleges előadást létrehoznunk, megtetszett a játékom. Meghatározó találkozás volt. Sokat tapasztaltam a vele való munkában. Nem skatulyázott be, színes feladatokat, szép szerepeket kaptam. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a szívem közepe. Az ottani kedves emberek és Bocsárdi szakmaisága jó indítás volt számomra. Nemrég ünnepelte a színház az 50 éves születésnapját. Visszahívtak engem is, ez nagyon jól esett.
– Nagy sikere volt egyéni előadásodnak, A szeretőnek. Ez a műfaj mintha kezdene kihalni. Mi lehet az oka?
– Már főiskolán foglalkoztam e szöveggel. A francia Marguerite Duras írta, akit az egyik legjobb női írónak tartanak. Úgy ereztem, sok lehetőség van e szövegben, és lehet belőle egy egészestés előadás is.
Megérett rá az idő. Igyekeztem létrehozni magamnak egy kihívó helyzetet. Még kacérkodom ezzel, szeretnék egy énekes estet is létrehozni.
– Nagy elismerésben volt részed Sepsiszentgyörgyön, díjak, jobbnál jobb szerepek jöttek, aztán mégis távoztál. Miért érezted szükségét a váltásnak?
Tíz évet töltöttem a szentgyörgyi színháznál. Felnőttem, más levegőt is kívántam szívni. Megértem a változásra, adódott egy lehetőség és éltem vele.
– A kolozsvári társulat köztudomásúlag az egyik legjobb az országban. Ennek mennyire volt meghatározó szerepe abban, hogy ide szerződtél? Egyáltalán mitől vonzó Kolozsvár?
– Tudtam, hírneves színházhoz jövök. Izgultam persze, hiszen kevés embert ismertem a társulatból. Nem volt könnyű újratanulni mindent. Kolozsvár színes, különböző kultúrájú rendezőket hív, ami sokoldalúságot kíván. Ez kihívás. Szeretem Kolozsvár nyitottságát, jobban ki lehet látni innen a nagyvilágba, érzékelni a mai embert. Talán ettől vonzó a város.
– Ibsen Rosmersholmjában kiváló alakítást nyújtottál. Később kiderült, mennyire megszenvedték a színészek a próbafolyamatot, és a bemutató szünetében is történt egy incidens a rendező és az egyik szereplő között. Milyen emlékeket őrzöl a Zholdakkal való együttműködésről?
– Ellentmondásos a tapasztalatom a Zholdakkal való munkával kapcsolatban. Miközben éreztem, hogy újra hazaérkeztem, otthonosan és jól éreztem magam a helyzetekben, amit adott, mindenem ellenkezett a módszerével. De hát a színész és a rendező számára is egyetlen fontos dolog létezik, éspedig az előadás, és ebben mindannyian egyetértettünk. Szakmailag jó rendező, de a színészekkel való bánásmódja néha túlmegy a megengedetten. De ezt utólag értettem meg, teljesen elvarázsolt a zsenialitása. Az incidens után tovább folytattuk és kiálltunk az előadásért, mert már a mienk volt. Próbáltuk éltetni utána is… Sok kérdést feszeget az ügy, amiről beszélgetni kell, viszont azzal nem értek egyet, hogy teljesen el kell határolódni, és nem kell megnézni az előadást. Bár mindenkinek szíve joga a választás.
– Mennyit tűrhet egy színész? Partnerei vagy eszközei vagytok a rendezőnek?
Nem határolódom el attól, hogy pusztán eszköze legyek egy alkotásnak, mert lehet, olyant tapasztalhatok meg, amit magamtól nem tudtam volna megérezni. De az emberi természetességen belül.
– Manapság, amikor úgy érezzük, hogy rendezőközpontú kezd lenni a színház, lehetnek szerepálmai a színésznek?
– Nem érzem, hogy rendezőközpontú. Szerintem éppen hogy fellazultak ezek a határok. A fiatal rendezők sokkal jobban építenek a színészi kreativitásra. Átalakulóban van a világ, fejlődik a technika, más kérdéseket máskeppen teszünk fel. Nem bizonyos szerepekre vágyom, hanem jó találkozásokra, arra, hogy bízzanak bennem.
– Dolgoztál olyan rendezővel, kollégával, akitől többet tudtál tanulni, mint tanulmányaid során? Egyáltalán felkészít az egyetem arra, ami a pályán vár egy színészre?
– Pálffy Tiborral sokszor voltunk partnerek, ő elég ismert személyiség. Pályám elején szerencsés helyzet volt, hogy tapasztalt színésszel dolgozhattam. Felszabadítóan hatott rám a merészsége és a színházhoz való hozzáállása. Jó érzésekkel emlékszem Nemes Leventére, aki igazgató is volt Szentgyörgyön. A jelenléte meghatározó volt, sokat harcolt azért, hogy érvényes színház jöhessen létre a városban.
– Ahogyan a sportolók, úgy a művészek esetében sincsenek tisztában a nézők, mennyi lemondással, gyötrődéssel, álmatlan éjszakával jár, amíg megszületik az előadás. Megéri?
– Alkati kérdés, azt hiszem. Én szeretek újraszületni, rágódni, gondolkodni, átváltozni, érezni, közvetíteni. Így közelebb kerülök kérdésekhez és saját magamhoz. Másfajta sport ez, de megéri.