János Zsigmond, a gyermekkirály

Szapolyai János korai halála egy huszonegy éves királynét és kéthetes csecsemőt hagyott hátra. A két évvel korábban megkötött váradi béke csak látszólagos egyezséget hozott a két részre osztott ország életében.

(folytatás 51. lapszámunkból)

Martinuzzi Fráter György áldoza­tos munkálkodásának köszönhetően 1538-ban megszületett a váradi béke azzal a céllal, hogy véget vessen I. Ferdinánd és Szapolyai János király közötti ellenségeskedésnek és a magyarságot megosztó polgárháborúnak. Az egyezség Erdélyt a Tiszántúllal együtt Szapolyai János királynak biztosította. Amikor tudomást szerzett a nagyváradi békéről, II. Szulejmán büntetőhadjáratot szervezett: 1538 nyarán nagy sereggel indult Erdély és Moldva elfoglalására. A támadás kivédésére Szapolyai Erdélybe sietett és Tordán országgyűlést tartott. Megszervezte az ország védelmét, s Majlád István vajda seregét a székelyekkel együtt az Ojtozi-szorosba küldte.

Moldva elfoglalása után II. Szulejmán mégsem támadta meg Erdélyt. Fogadta János király követeit, elfogadta az értékes ajándékokat, és úgy tett, mintha megengesztelték volna.

Magatartását azonban a Szapolyai János által szervezett hadikészültség is befolyásolta. Az V. Ká­roly császár, I. Ferdinánd és I. János király között megkötött váradi béke többek között kimondta, hogy a János király által uralt országrésznek a király halála után akkor is I. Ferdinánd királyra kell szállnia, ha Szapolyainak fiúgyermeke születne. János király 1539. január 31-én feleségül vette a lengyel király, Jagelló Zsigmond és a milá­nói hercegi családból származó Bona Sforza leányát. A házasságkötést követően Jagelló Izabellát 1539. március elején Székesfehérváron Magyarország királynéjává koronázták. Ezt követően a királyi pár a budai palotában rendezkedett be.

Balassa Imre és Majláth István erdélyi vajdák 1540 tavaszán fellázadtak János király el­len. Az uralkodó gyorsan Erdélybe vonult a lázadás leverésére. Szapolyai János a szászsebesi katonai táborban tudta meg, hogy fia született. A hír hallatán a király rögtön lóra pattant, és maga vitte az örömhírt katonáinak.

A már korábban betegeskedő király nem bírta a fizikai és a lelki megerőltetést: rosszul lett, és 1540. július 21-én meghalt.

Szapolyai János még halálos ágyán gondoskodott fia jövőjéről. Gyermekének sorsát Fráter Györgyre és Petrovics Péterre bízta. A hozzá közel álló kortársak sze­rint György barátot megeskette a gyermek érdekeinek képviseletéről, hogy tekintse semmisnek a két évvel korábban, 1538-ban létrehozott váradi békét. Izabella királyné 21 évesen maradt özvegyen alig kéthetes csecsemőjével. Szapolyai János holttestét 1540 szeptemberében hozták haza Erdélyből Budára, majd Székesfehérváron helyezték örök nyugalomra.

Szapolyai János magyar király halálát követően Martinuzzi Fráter György lett az ország egyik kormányzója • Fotó: Martinuzzi György. Ismeretlen 18. századi festő műve

Az 1540. július 7-én Budán született királyi sarjat igyekeztek minél hama­rább megkeresztelni. Az újszülött apja után a János, anyai nagyatyja után a Zsig­mond és az első magyar király után pedig az István nevet kapta. A török Portától érkező levelek mindig István királynak nevezték. A keresztelő után Fráter György összehívta a rendeket Rákos mezejére, ahol János Zsigmondot ki­rállyá választották. Gyámjává édesany­ját nevezték ki, aki mellé a királyfi nagykorúságáig egy kormányzótanácsot jelöl­tek ki. A kormányzótanács Fráter Györgyből, Török Bálintból és Petrovics Péterből állt. A János-párti magyar urak azonban – a Portán folytatott tárgyalások eredményeképpen – elérték, hogy a szultán már 1540 végén vállalta, hogy a magyar trónt átadja János király fiának, és megvédelmezi azt.

A váradi békeszerződés értelmében ugyanakkor I. Ferdi­nánd király azonnal át akarta venni a Kelet-Magyarország fölötti hatalmat. Nem nagyon bízott az Izabella királynéval és a kormányzótanács tagjaival folytatott tár­gyalásokban, ezért fegyverrel igyekezett érvényt szerezni a váradi béke pontjainak.

A Habsburg hadak Roggendorf generális vezetése alatt megtámadták Buda várát.

Izabella atyjához, Lengyelországba akart menekülni, a gyá­mok azonban Fráter György vezetésével megakadályozták.

Az új helyzetben Martinuzzi Fráter György tudatta a tanácsurakkal: inkább ő is törökké lesz, de Budát nem engedi át a „németnek”, hiszen erre esküt tett János királynak. II. Szulejmán szultán tudomást szerzett a Habsburgok szándékáról és hadse­rege élén Buda felé közeledett. A gyámok és a királyné a királyi palotában tanácsot ültek. A döntést a királyné jóváhagyásával György barát hozta meg: segítségül kell hívni a szultánt, János király szövetségesét, mert kérve vagy kéretlenül, úgyis elfoglalja Budát. A határozatot a „né­met király” által megtámadott Szapolyai örökös védelmében hozták meg.

II. Szulejmán szultán 1541. augusztus 29-én sátrába kérette a kis királyfit, akit Martinuzzi Fráter György, Tö­rök Bálint, Petrovics Péter és Werbőczi István gyámok kísértek el a török uralkodóhoz. A szultán kö­zölte a magyar urakkal, hogy János király özvegyét, gyermekét és Buda várát „meg­védelmezi” Ferdinánd királlyal szemben, ezért a királynénak és gyermekének biztonságosabb lakhelyül Erdélyt adományozta, Petrovics Péternek pedig a Te­mesközt. A szultán ígéretet tett, hogy amikor a királyfi húszéves lesz, visszaadja neki Buda várát és a magyar királyságot. A magyar urak látogatása idején Buda várának kapuja nyitva volt.

A nyitott várka­pun az oszmán katonák akadály nélkül bejutottak a vá­rosba, amely így harc nélkül került a törökök birtokába.

Izabella királyné és fia szeptember 5-én indult el Budáról Erdély felé, János király híveinek kíséretében. Magukkal vitték a magyar Szent Koronát is. Kezdetben Lippa vára felé tartott, amely az ősi Szapolyai birtokok egyike volt. Lippa a legkevésbé sem felelt meg a fényűzéshez szokott királyné elvárásainak. Rideg, szigorú falai között nyoma sem volt az udvar budai fényűzésének.

Az erdélyi rendek 1541 nyarán hűségesküt tettek János Zsigmondnak. December végén viszont Fráter György nyomására az özvegy ki­rályné és fia a gyalui szerződésben lemondott az Erdély fölötti hatalomról Habsburg Ferdinánd javára, aki cserébe az egyik legfontosabb Szapolyai-birtoknak, Szepes várának visszaadását és évi 12 ezer forint járadék folyósítását ígérte. A Fráter György közreműködésével létrehozott egyezség gyakorlatilag megfosz­totta János Zsigmondot a szultán által neki „ajándékozott” terü­let fölötti hatalomtól. A Martinuzzi tettét értékelő történészek egy része ezt azzal magyarázza, hogy a barát az ország egé­szének érdekeit részesítette előnyben. Úgy vélte, I. Ferdinánd és bátyja, V. Károly német-római császár elegendő erőt tud felvonultatni az oszmánok ellen, és meg fogja védeni Magyarországot. Az 1542 nya­rán Pest alá érkező német birodalmi hadsereg azonban harc nélkül vo­nult el, remény sem maradt az oszmánok kiverésére.

Miután kiderült, hogy a Habs­burgok nem merik vállalni Buda várának visszafoglalását, a gya­lui szerződés megbukott.

1542 decemberében az erdélyi rendek újra kinyilvánították hűségüket a királynéval és János Zsigmonddal szemben. Ez alkalommal elismerték az országrésznek a szultánnal szembeni alárendeltségét és megszavazták a Por­tára küldendő első tízezer forint adót. Az erdélyiek ekkor ünnepélyes küldöttséget menesztettek a királynéhoz Lippára, és a Giovanni Statileo erdélyi püspök halálával megüresedett gyulafe­hérvári püspöki palotát ajánlották föl neki lakhelyül. A királyné az új székhelyét igyekezett itáliai módra fényűzési berendezési tárgyakkal kellemeseb­bé tenni. György barát – aki a királyné és fia nevében kormányzott – nem nézte jó szemmel Izabella növekvő igényeit. A királyné 1543-ban azt panaszolta a rendeknek, hogy György barát meg­fosztja jogaitól, és fiával együtt szűkölködnie kell. Válaszképpen a rendek teljhatalommal ruházták fel a királynét és fiát.

1543-ban és 1544-ben egyre több Felső-Magyarország keleti vármegyéiben élő bir­tokos állt át János Zsigmond pártjára. A Szapolyai-utódhoz kötődő magyar térség lassan államalakulattá kezdett formálódni. Ezt bizonyítják az 1544-es évi tordai országgyűlés eseményei. A diétán az Erdélyen kívüli, tiszántúli vármegyék küldöttei kijelentették: az oszmánok által támogatott János Zsigmond uralma alá adják magukat, csatlakoznak az erdélyi ren­dekhez, és ezután ide akarnak tartozni. Az országgyűlésen Fráter Györgyöt megerősítették a meglévő helytartói és kincstartói rangjában, de emellé megkapta a főbírói tisztséget is.

(folytatjuk)