Terebesi György hegedűművész: hangversenyteremben és katedrán világszerte
A 115 éve született hegedűművész, Zathureczky Ede utolsó tanítványával, Terebesi Györggyel Kanadában készítettem interjút, aki 1932-ben született Budapesten. A beszélgetést a gazdag életpálya megismerése mellett magyar vonatkozásai teszik forrásértékűvé.
– A híres hegedűművész, Zathureczky Ede indította el a szólista pályán. Milyen volt a Mester szemtől-szemben?
– Remek tanár volt. A „szép hang, a szép nagy hang” volt a kívánsága. Óráit közismert szigorúságával tartotta.
Tanulmányaimban szépen haladtam, nagy kiesést jelentett számomra, amikor 1955-ben három hónapra Kínába utazott. Segédje, Katona Béla vett át, és úgy átállította a hegedűtartásomat, hogy Zathureczky, amikor újból találkoztunk, a haját tépte. Szinte elölről kellett mindent kezdenem. Viszont ekkor gyakoroltam be Brahms hegedűversenyét, amely fontos szerepet játszott egész életemben. Kamarazenét Weinernél tanultam.
– Weiner Leó nevét említi. A visszaemlékezések mind „kismesternek” tartják, s a zenei közvélemény is mintha méltatlanul elfeledkezett volna róla.
– Óriási muzsikusnak ismertem meg. A nagy klasszikusoknál, Beethovennél, Haydnnál olyan fantasztikus módon tanította meg a helyes zenei értelmezést, mint senki más. Egy zongoristával játszottam nála Cesar Franck szonátáját; szinte el sem tudtuk kezdeni, mert az első négy ütemmel töltöttünk el egy órát. S amikor az eleje ment, akkor közölte, már szabadon folytathatjuk. Sértett ember volt, s ez látszott rajta. Egyszer, amikor Zathureczkynél gyakoroltam, Weiner belépett, s elkérte Bartók hegedűversenyének kivonatát. Egy hétre rá hozta vissza „nyolc taktust lehet belőle használni” megjegyzéssel. Hegedűmesterem jóindulatú mosollyal s a „jól van Leókám” szavakkal nyugtázta a partitúra visszatértét. A példa is mutatja: Weiner zeneszerzőként elkésett vagy nyolcvan évet, közelebb állt Bizet-hez, mint Bartókhoz.
– Kik voltak még meghatározók tanulmányaiban?
– Temesváry Jánosnak, a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes másodhegedűsének nevét kell említenem. A remek muzsikus Erdélyből származott, s páratlan értékítélettel fogalmazta meg mindig véleményét. Lipótvárosban lakott, az ott begyakorolt Haydn-vonósnégyesre a mai napig emlékszem. Volt viszont egy rossz szokása, állandóan szivarozott, s a nyári gyakorlatokon ez elég penetráns „illatot” képzett. Szabolcsi Bence zenetörténeti órái is emlékezetesek.
– 1956 sorsfordulónak bizonyult életében…
– 1957 áprilisában diplomáztam volna, de a forradalom leverése után, november 13-án indultunk el feleségemmel, pályám igaz támogatójával a határ felé. Az emigrációban Franciaországot választottuk, mivel ott éltek Zsófia rokonai. Még Nancyban, december 6-án három-négy muzsikussal fogtunk össze, és a magyar menekültek javára adtunk koncertet. Telt ház előtt egy Schubert- és egy Beethoven-szonátát, majd egy csellistával Kodály Duó hegedűre és csellóra című művét játszottam. A szakértő közönségben egy kritikus is helyet foglalt, s tanácsára Colmarban is megismételtük a műsort. Kint folytathattam zenei tanulmányaimat, de mivel a párizsi konzervatóriumban a hegedűszakon – csupán két idegent tudtak felvenni – nem volt hely, így a rivális tanintézményben, a Schola Cantorumban képezhettem magam. Egy kitűnő, orosz származású tanárnőnél tanultam.
Az utóbbi országban le kellett tagadnom származásomat, mivel az ottani rezsim erősen szimpatizált a Szovjetunióval. Pályám szépen alakult, Monte Carlóban Mozart A-dúr hegedűversenyét és Brahms hegedűversenyét adtam elő. Egy impresszárió is érdeklődött irántam, de nem volt könnyű a helyzetem, hiszen Európa hangversenytermei tele voltak kiváló hegedűművészekkel. Ráadásul apai örömök elé néztem, mivel akkor feleségem az első gyermekünket várta.
– Hogyan sikerült Németországban gyökereket eresztenie?
– Dilemma elé kerültem: további előmenetelemhez a francia állampolgárságra volt szükségem, ezzel viszont katonai szolgálat járt. Ekkor jutott tudomásomra, hogy Hans Stadlmair együttese, a Müncheni Kamarazenekar koncertmestert keres. Megpályáztam és megnyertem; új munkáltatóim nem sokat teketóriáztak, azonnal el kellett foglalnom állásomat. A kiváló együttessel bejártam egész Európát. Különösen emlékezetes maradt számomra egy olaszországi turné Bach Brandenburgi koncertjeivel. Dél-Amerikában egy 17 országot felölelő koncertturnén szólistaként vehettem részt. Kicsi a világ, ott ismerkedtem meg a híres cseh karmesterrel, Václav Smetáčekkel, akinek nevét a magyar rádióból már jól ismertem. Második koncertturném Dél-Afrikába vezetett, műsoromon Bach-hegedűversenyt és Bach-kettősversenyt, valamint Schubert A-dúr rondóját játszottam. Mivel nem voltam német állampolgár, az egzotikus helyekre ideiglenes útlevéllel jutottam ki. Magyar nevemet mindmáig megtartottam.
– Inkább egy Magyarországon kevésbé ismert társulathoz szerződött…
– Igen, varázsütésszerűen újabb ajánlatot kaptam: a Pforzheimi Kamarazenekar hívott szintén koncertmesternek, amit el is fogadtam. Nem bántam meg, az együttessel többször koncerteztem odahaza, s számos lemez örökítette meg közös munkánkat. Az Erato Records-szal rögzítettük a hegedűszólóban bővelkedő Bach-kantátákat, Haydn versenyműveit, Mozart hegedűversenyeit: a G-dúrt, az A-dúrt és a B-dúrt. Amire különösen büszke vagyok, hogy az egyik utazásom alkalmából megismerkedtem Karl Amadeus Hartmann-nal. A híres német zeneszerző zsidó származású feleségét egy koncentrációs táborba deportálták, ahova követte hitvesét. A komponista nemzetközi híre ugyan megmentette mindkettőjüket, fiát viszont már nem tudta kiszabadítani. Dachauban elpusztított fia emlékére Concerto Funebre címmel írt darabot hegedűre és zenekarra. Az özvegye jelenlétében játszhattam el a művet, a Süddeutscher Rundfunk a hangversenyt élőben közvetítette. A darabot máshol is bemutattam. Más alkalommal a Philips Stúdióban egy Stradivarit adtak a kezembe, hogy eljátszhassam Werner Egh Kínai csalogány című darabját. Amikor meghalt a kamarazenekar karmestere, Vivaldi opus 3., L’Estro Armonico kéthegedűs és négyhegedűs versenyét karmester nélkül játszottuk fel lemezre, a felvétel ma is kapható. Ez egyben búcsúm is volt, ezt követte 1971-ben a Frankfurti Rádió Zenekara, ahol szintén koncertmester lettem.
– A harmadik német zenekarban töltött be vezető posztot. Mennyire fogadták be kollégái?
– Talán szerénytelenségnek hangzik, de jól hegedültem. Sokatmondó példa a frankfurti felvételem esete. Kölnből egy kollégával utaztam haza, aki megemlítette, hogy másnap a frankfurti zenekarban koncertmestert keresnek. Az idő rövidsége miatt őrültségnek tartottam a jelentkezést, de útitársam kötötte az ebet a karóhoz. Végül rászántam magam, a zsűri előtt mintegy harmincan jelentünk meg. A karmesteri pulpituson Dean Dixon állt, én Brahms Hegedűversenyével jelentkeztem. Amikor blattolni kellett, Strauss A denevér című művének hegedűszólóját akarták eljátszatni velem, amit visszautasítottam, mondván, hogy a darabot minden koncertmester csak gyakorlás után vállalja. Az idő múlt,
Viszont nem igazán éreztem jól magam Frankfurtban, az együttes félig amatőr hegedűsök gyűjtőhelye volt. Engem nem bántottak, de mindig éreztem a lappangó féltékenységet. A szólampróbákat különösen rühellték, de ebben nem ismertem kompromisszumot. Az elválásunk sem volt elegáns, annyi bánatot okoztak nekem, hogy örültem a távozásnak. Az együttes élén akkor Eliahu Inbal, a neves izraeli karmester állt, neki jelentettem be megmásíthatatlan elhatározásomat. Megértette.
– A Majna-parti városban számos magyar remekművet, így a Veress Sándor és Rózsa Miklós hegedűversenyét is feljátszhatta lemezre.
– Rózsa Miklós elégedett volt munkámmal. „Heifetz után ez tényleg nagyon jó” – mondta. Egyébként a művet a szerző Heifetznek ajánlotta. A felvétel szomorú sorsra jutott: a New York-i Vox kívánta megvásárolni, viszont a zenekar illetékesei olyan őrült árat kértek érte, amit a vásárló nem tudott teljesíteni. Többször tárgyaltunk az amerikai cég vezetőjével, a nagy német zeneszerző leszármazottjával, George Mendelssohnnal. Az 1953-ban komponált művet később Wiesbadenben Uri Mayerrel mutattuk be, majd a kanadai Edmonton közönsége ismerhette meg a magyar szerző versenyművét. Veress Sándorhoz egy korábbi emlék is köt, a magyar zeneszerző 1949-ben hagyta el az országot, mi viszont ezt követően egy nyári koncerten játszottuk Simon Alberttel a Nógrádi verbunkos című opusát. Valaki odajött, hogy ismerős neki a darab, a veszélyes politikai időben Simon találta fel magát. „Nincs szerzője, a mi átiratunk” – mondta.
– Személyesen is találkozott Rózsa Miklóssal?
– Hol is máshol találkozhattam volna vele, mint Hollywoodban. A filmvárosban nagy tiszteletnek örvendett. A dzsungel könyve, a Ben Hur vagy A bagdadi tolvaj filmzenéjével örökre beírta nevét a mozi aranykönyvébe. A 90-es években hatalmas házában látogattam meg. Ekkor már idős volt, elektromos tolószékében jött elém. „Olyan gyönyörűen csinálod” – mondta, miközben a kezemet szorongatta. Majdnem sírt, amikor a lassú tétel interpretációjáról beszélt. Később levélben is kifejezte nagyrabecsülését. Jó zeneszerző volt, kiválóan hangszerelt, a hegedűverseny motívumait filmzenéiben is használta. Sokszor gondolok a mutatós darabra. Ha röviden kellene jellemeznem, akkor Kodály Hollywoodban jelzővel illetném.
– Sok neves karmesterrel, zenésszel dolgozott együtt. Kivel muzsikált szívesen?
– Erich Leinsdorf roppant szigorú ember volt, de ottléte a már jellemzett zenekarnak mindenképpen a javára vált. Operakarmesterként is maradandót alkotott, felvételei még ma is megállják helyüket. Kiváltképp Richard Strauss darabjait tudta tökéletesen előadni. Egyszer, amikor Schoenberg Gurre-Lieder művét dirigálta, amatőr kórust akartak a „nyakába varrni”. A mester kikelt magából, s nem vállalta a fellépést. Szívesen dolgoztam Uri Mayerrel, Tomasz Tomaszewski lengyel karmester Brahms II. szimfóniáját próba nélkül remekül vezényelte le. Aztán jöttek a fiatalok, akikkel élmény volt együtt zenélni. Egy ifjú tehetség, José Serebrier Dél-Amerikából eleve azzal a kívánsággal érkezett, hogy én legyek a koncertmester. A magyar művészek közül Starker Jánossal voltam jó barátságban. Frankfurtban ismerkedtünk meg, az izraeli kamarazenekarral lépett fel a városban. Miután gratuláltam neki, leültünk egy whisky mellé beszélgetni, s úgy tűnt, mintha száz éve ismertük volna egymást. Amikor Québecben egy kamarazene-sorozatot szerveztem, őt is vendégül láttam.
– Az eddig elhangzottak a sikerekről szólnak. Volt-e bukás az életében?
– Kettő-háromra emlékszem, de borítsunk rájuk fátylat. Egy megalázó esetet azért elmondok. A londoni Flesch-hegedűversenynek vannak magyar hagyományai, a névadója Flesch Károly Mosonmagyaróváron született, s a megmérettetést 1955-ben Kovács Dénes nyerte meg. Amikor elindultam, angol zongorakísérőm szerint Brahms Hegedűverseny-előadásom példamutató volt, de váratlanul nem jutottam be a délutáni döntőbe. Ekkor ért a meglepetés, a verseny igazgatója, a névadó tanítványa, Max Rostal „jöjjön hozzám tanulni, s jövőre magáé lesz az első díj” tanáccsal keresett meg. Felháborodtam arcátlan ajánlatán, hogy pont a fair play hazájában működik így egy híres rendezvény.
– Még messze vagyunk az Újvilágtól…
– Kanadai kapcsolataim furcsán kezdődtek. 1972-ben meghívtak a CAMMAC ifjúsági fesztiváltáborba, Svájcból kellett volna Montrealba repülnöm. Az Air Italia sztrájkja meghiúsította tervemet, lekéstem a párizsi csatlakozást. Az Air France helyett a később induló Air Canada járatára tettek fel, így senki sem várt Montrealban. Kétségbeesett telefonálásaim eredménytelenek voltak, a tábornak helyet adó Lake MacDonald pedig 140 kilométerre feküdt a repülőtértől. Végül találtam egy ravasz olasz taxist, aki „feketén” hajlandó volt ötven dollárért elvinni, így némi meglepetésre este 10 órakor érkeztem a helyszínre. Vendéglátóim rögtön kifizették a fuvart, amit a sofőr közben felemelt. Másnap elkezdődött az érdemi munka, három Bach-szonátával mutatkoztam be. Az igazgató karon fogott, s megígérte, legközelebb akár helikoptert is küld értem.
– Párizsban kezdte pályáját. Később ismét felébredt a francia kultúra iránti vágya?
– A kanadai hírnevemet az említett táborral alapoztam meg, 1979-ben Québecbe a Laval Egyetemre hívtak hegedűtanárnak. A meghallgatáson egy brácsatanár és egy hegedűtanár előtt – spanyol zongoristával – játszottam el Bartók I. hegedű-zongora szonátáját, vendéglátóim meg voltak elégedve előadásunkkal. Viszont ezt követte egy hosszabb jogi huzavona, mivel Frankfurtban nem találták utódomat. Végül 1982-ben kezdtem az újvilági karrieremet. Viszonylag jó volt az órák elosztása, így újabb műveket tanulhattam meg, s a koncertekre is becsülettel fel tudtam készülni. Többek között Kabalevszkij, Hacsaturján, Brahms, a már említett Hartmann hegedűversenyeit játszottam Amerikában és Európában.
Jókor döntöttem visszavonulásomról, mert a koncertről hazafelé menet elcsúsztam, és a karomra estem, az orvosok súlyos kéztörést állapítottak meg. Azért most sem szakadtam el a kultúrától, sokat olvasok, rengeteget hallgatom a fiatalabb generáció játékát, s felkaroltam két tehetséges fiatalt is. Úgy érzem, van mit átadnom…