Egy érmelléki kisváros virágzása és veszendősége
Az Ér patak mentén, a nyírábrányi határátkelőtől mindössze öt kilométerre fekszik egy kisváros, amelyből adottságait tekintve egy jó gazdakéz sokat kihozhatott volna. Érmihályfalván, az Érmellék fővárosában, az egykor virágzó gazdasági élet ma már emlék.
Az érmelléki városkában manapság idősek és minimálbéren tengődő középkorúak próbálják túlvészelni Románia nyomorúságos korszakát. A partiumi kisváros minden utcájában legalább nyolc-tíz ház vár lakóra. Egy-egy régi hajlék évtizedekig rogyadozik, miközben a városközpontban a település gazdái igyekeznek megőrizni a külcsínt. Feltűnik egy-egy virágsziget, néhol még térkő is kerül a főtér bizonyos szakaszára. Csatornahálózat a város alig egyharmadában létezik. Az itthon maradottaknak azonban még így is kedves, mert mindezek ellenére a városnak van egy különleges varázsa.
Egy települést madártávlatból a templomtornyok határoznak meg, Mihályfalván pedig régóta magasodnak az ég felé. Egykoron az érmelléki kisváros hazafelé igyekvőinek más támpontjai is akadtak. A Glück Benő által alapított Gizella-malom kéménye legalább olyan messzire ellátszott, mint a helység egyik legmagasabb pontjára épült református vagy a lentebbi katolikus templom tornya. Akik vasúton közelítettek a település felé, először ezek az objektumok tűntek fel a láthatáron. A Kolling-malom kéménye azonban néhány éve eltűnt a láthatárról, jelenlegi gazdája döntött így sorsáról. Az országút felől érkezőknek az érkörtvélyesi úton, a Szabó Antal alapította téglagyár hatalmas kürtője mutatta az irányt.
A városka egy évszázadon keresztül az égtájak minden irányából hazahívta elszármazottait, mert ezek a létesítmények akkoriban szebb jövőképpel kecsegtették a munkáskezeket.
A monarchia idején a Debrecen–Szatmár (1871) és a Debrecen–Nagyvárad (1887) vasútvonal kiépítése után a település fontos vasúti csomóponttá vált, ami lehetővé tette az első gazdasági vállalkozások megalakulását, mint például 1885-ben Bach Mór pótkávé- és csokoládégyárát. A fellendült gazdasági élet pénzügyintézetek létrehozását vonta maga után: 1883-ban a Takarékpénztár, míg 1898-ban az Ipari és Kereskedelmi Bank is megalakult. Megnövekedett a vállalkozók és kisiparosok száma. A múlt század elején megnyílt a Kaszinó és az Iparosok Háza. 1930-ban városi rangot kapott, aminek eredményeképpen megkezdték az utcák kövezését és közkutak fúrását. A kalapgyár, a paprikafeldolgozó, a kefegyár, a dohánybeváltó sok dolgos kezet foglalkoztatott, a két malom és a téglagyár is biztos megélhetést jelentett.
A második világháború után Miháyfalvát is más irányba terelte a kommunizmus. Az 1945-ös földreform megváltoztatta a tulajdonviszonyokat. Kisajátították a nagy családi birtokokat, 1952–1962 között pedig mintegy másfél ezren léptek be „önként” a bolsevik mintára megalakított termelőszövetkezetbe. 1949-ben létrehozták az Állami Mezőgazdasági Vállalatot, amely 1960-ra 5,4 ezer hektár földterülettel rendelkezett. 1967-ben egyesítették a székelyhídival, így majdnem 10 ezer hektáron gazdálkodtak 700 embernek biztosítva megélhetést. Ez a vállalat szállította a nyersanyagot az Arovit konzervgyárnak is, amelyet 1942-ben alapított Hanyi Zsolt és 1945-ben államosították. A gyár zöldség- és gyümölcsfeldolgozással foglalkozott 14 farmot üzemeltetve. Az Arovitnak is 700 alkalmazottja volt, a farmokon pedig legalább ezer szezonmunkás dolgozott. (Ma csupán kis részlege működik kevés emberrel).
1965 után létrejött a Fogyasztási Szövetkezet, amely a megye legnagyobb ilyen jellegű egysége volt: itt 800 ember kereste a kenyerét varrodában, öntödében, présrészlegen és a különböző szolgáltatási, kereskedelmi egységekben. A városban a margittai bútorgyárnak is működött kirendeltsége. A kosárkötő az Ér árterületein termő fűzfavesszőt dolgozta fel. Ez az igen gazdag ipari és szolgáltatási háttér 1989 után gyakorlatilag füstbe ment, a munkahelyek 80 százaléka pár év alatt megszűnt.
Érdemes rápillantani a rendszerváltás utáni nagy változásokra, amelynek során számtalan kereskedelmi és vendéglátóipari egység alakult, de a többség nemsokára le is húzta a rolót. Az új gyártulajdonosok sem vitték többre, a kisgazdák tehetetlenségét kiaknázó új földbirtokosok szintén nem tömeges munkahelyteremtő vállalkozásokat hoztak létre.
Jött azonban három külföldi beruházó – két cipőgyár és egy orvosi műszereket gyártó cég –, akik kizárólag minimálbéren dolgoztatják az embereket, ma már több száz állásuk betöltetlen.
Érdekes módon a 2000-es években csak érettségi bizonyítvánnyal alkalmaztak munkásokat. Ma már megtenné nekik az elemi osztályos munkaerő is, de az sem adja éhbérért munkaerejét. Még a környező falvakból sem, pedig ingyenes szállítást is biztosítanak a cégek. A helyi és a környékbeli fiatalok már nem akarnak minimálbérért dolgozni, ezért külföldön keresik a boldogulásukat.
A 85 százalékban magyarlakta Érmihályfalva RMDSZ-szervezetének sikerült „kitermelnie” hét ellenzéki önkormányzati képviselőt a 17-ből: négy néppártost, két szociáldemokratát és egy nemzeti liberálist. Ez mindenképpen azt mutatja, hogy a rendszerváltás óta tartó RMDSZ-vezetésű helyi önkormányzat sokat nem tudott tenni a városért és a helyi lakosság helyben tartásáért.
Amint négyévente egyre jobban fogynak az RMDSZ-es önkormányzati képviselők, párhuzamosan nő a feszültség és a megosztottság a városban.
Nyakó József polgármester városvezetési stílusáról talán érdemes annyit elmondani, hogy Érmihályfalván egyetlen európai uniós projekt sem vár megvalósításra…
„A kő marad” évének nevezett 2015-ös esztendőt a helyi önkormányzat Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotásával tette nevezetessé. A szobor a külföldre távozottak szülőföldjükre történő visszahívását sugallja. A műalkotás a kisváros központjából a nyírábrányi határátkelő felé néz. A hazaváró édesanya melegséget árasztó remekbe szabott szobrának mondanivalója felavatásakor provokatívnak hatott, de mondanivalója ma is változatlan: bajok vannak a prioritásokkal az erdélyi magyar nemzetpolitikában. Vagyis évtizedekig passzívan szemléltük, amint a magyar fiatalok elhagyják Mihályfalvát, az Érmelléket, a Partiumot és egész Erdélyt. A szépen hangzó megoldáskeresések azonban már nem hoznak enyhülést a kialakult helyzetre, ez a vonat már elment. De szólhatna a fáma a választási kampányok sokéves felelőtlen ígéreteiről, a hazugságnak bizonyult munkahelyteremtésekről, a családalapításhoz szükséges nem létező kedvezményekről, sőt egyéb nyomorúságról is, amelyek a szülőföld elhagyására késztették a fiatalok zömét. Baj van: soha nem konkrét elképzelésekről szólnak a politikusi ígéretek,
minimálbéres állásokkal pedig már nem lehet helyben tartani egy-egy város vagy vidék lakosságát.
Ennek ellenére a gyerekeit, hozzátartozóit hazaváró szobor Érmihályfalva dísze. Talán egyszer mégis megvalósul a képzeletbeli édesanya álma.