Makkay József 2018. december 13., 11:04

Kiútkereső polgármesterek

Aki erdélyi kisvárosban él, vagy különböző okokból megfordul ilyen helyeken, tisztában van azzal, hogy e heti lapszámunkban a partiumi Érmihályfalváról megjelent „helyzetjelentés” nem egyedi eset, hanem általános jelenség. A rendszerváltás utáni három évtizedben az egykori mezővárosok státusával a hatalom nem tudott mit kezdeni, és akárcsak a falvakat, ezt is kárhozatra ítélte. A minimálbéres állások kilátástalan helyzetet teremtettek, hiszen bebizonyították, mennyire téves a politikusok által évtizedeken át hangoztatott megállapítás, amely szerint az országban van elegendő olcsó munkaerő. A külföldről ideédesgetett befektetőket ezzel a szlogennel fogadták a helyi és a megyei elöljárók, illetve a kormány tisztségviselői is. Akik ezt elhitték, most vakarhatják a fejüket, mert jóval nagyobb fizetésekért sem találnak már alkalmazásra váró embereket.
Aki nem külföldre távozott, az a nagyobb erdélyi városokban telepedik le. Így vált tíz év alatt vonzó várossá Erdélyben Kolozsvár és Temesvár. De a nagyvárosok sem lehetnek elégedettek: hiába jobbak itt a kereseti lehetőségek, mert tömegek befogadására rég nem alkalmas a városi infrastruktúra, és megfelelő tőke hiányában nem is lehet lényegi változásra számítani. A különböző pénzügyi vagy egyéb autonómiareményeken túl e közösségek lakói élhetőbb környezetet és az elviselhetetlen tumultustól mentes életet szeretnének. De ahogy a kisvárosokat nem engedi Bukarest boldogulni, ugyanúgy a nagyvárosok is túlélésre rendezkedtek be, még ha ez a fajta kényszerhelyzet merőben más a mezővárosok megpróbáltatásaitól. Nem véletlen tehát, hogy Erdély-szerte egyre több polgármester elégeli meg az önkormányzati munka tehetetlenségét, a kínálkozó lehetőségek ellenére rájuk kényszerített pénztelenséget és kilátástalanságot.
Ma bárki eljuthat az Európai Unió különböző tagországaiba vagy éppen a szomszédos Magyarországra, ahol gyors tempóban közeledik a román határ irányába az újabb autósztráda, s amelynek erdélyi folytatása éppúgy a jövő ködébe vész, mint a Budapest által szorgalmazott Budapest–Kolozsvár gyorsvasút. A koncepciótlan romániai sztrádaépítési gyakorlat megbénítja a régiók gazdasági fejlődését, az európai léptékkel is mérhető nagyberuházások megteremtését, amelyek jobb munkahelykínálatával helyben tarthatnák a gyorsan fogyatkozó munkaerőt.
Románia már csak az egyre vészesebb munkaerőhiány miatt is a gazdasági összeomlás szélén áll. Amennyiben észszerű stratégiákkal a következő pár évben ezt nem lehet orvosolni, az országra sötét jövő vár: nemcsak a különleges nyugdíjakat, hanem a túlélésre is soványan elegendő kisnyugdíjakat sem lesz miből kifizetnie az államnak. Egyértelmű, hogy gyors stratégiaváltás kell. Olyan kemény konfliktusok árán is, hogy egyre több önkormányzat fordít hátat a bukaresti központosított állammodellnek, és igyekszik saját lábára állni. Közös elkötelezettségen és összefogáson múlik, hogy a kezdeményezés mennyire lesz sikeres. Más út ugyanis nem létezik.