A mócvidéki Abrudbánya magyar főtere
Nem a siránkozásból és nem is a katasztrófaturizmusból szeretne megélni a mócvidéki Abdrudbánya maroknyi magyarsága. Szerencse, hogy lakói között akadnak örök optimisták is, akik képesek „visszaálmodni” az évszázaddal ezelőtti pompát.
Abrudbányát láttam már csodálatos nyári napsütésben és borús, esős időben egyaránt. Utcáit bejártam délelőtt is, délután is. A bennem maradt képek aligha különböznek egymástól: a valamikor virágzó városka mindig vihar verte, zord kis móc település arcát mutatta lepusztult épületekkel, kedvtelen járókelőkkel. Az elhagyatottnak tűnő utcákat mindössze egy-egy autó szelte át. Olyan érzés környékezett, mintha nem is egy hatalmas aranybánya tetején lépkednék, hanem egy szürkeséget árasztó szénbánya kellős közepében találnám magam. Egy olyan helyen, ahol évtizedekkel ezelőtt megállt az idő.
Mit nem adtak volna az abrudbányai magyarok, hogy 1784 őszén vagy 1849 tavaszán is ilyen unalmas legyen a település élete!
Csakhogy akkor ágyúdörgéstől és puskaropogástól volt hangos, mint egyébként a környék többi városkája is. Előbb Horea 18. század végi irtóhadjárata söpört végig az Aranyos völgyén. A nemzeti hősnek kikiáltott román parasztvezér mindenkit fejvesztéssel fenyegetett, „aki nem ortodox vallású, és nem oláh köntösben jár”. Ígéretét 1784. november 9-én be is váltotta. Utódja, Avram Iancu, 1849-ben ott folytatta, ahol az elfogott és kerékbe tört tömeggyilkos 65 évvel azelőtt abbahagyta.
A zalatnai és nagyenyedi vérfürdők után úgy tűnt, Bem apónak sikerül megfékeznie a román lázadó vezéreket, csakhogy a béke addig tartott, amíg Iancu, társaival együtt elhagyva Abrudbányát, azt üzente, innentől kezdve „csak fegyveres kézzel” tárgyal. Az „első menetben” a román felkelők, miután végeztek a szomszéd település, Verespatak magyarságával, 1849. május 9-én Abrudbányán is tömegmészárlást rendeztek. Még Kossuth követének, a két nép közötti békéért síkra szálló Ioan Dragoş román országgyűlési képviselőnek sem kegyelmeztek; árulónak kiáltották ki, és felkoncolták. A fegyveres harcban alulmaradó Hatvani Imre szabadcsapatvezérnek nem maradt más választása, mint a katonák és a polgári lakosság kimentése a feladott városból. A kivonulás félresikeredett; a szekerek elakadtak, s mivel közben a román felkelők állandó tűz alatt tartották az oszlopot, a menet kettészakadt. Az eleje a katonasággal maradt, és megmenekült, de a polgárok nagy része megfordult, és visszatért a városba. A döntés végzetesnek bizonyult. A felkelők akkor már javában fosztogattak és öldököltek. A feljegyzések szerint a város már több helyen égett, amikor Benkő András református lelkész Sulutz János házánál így kiáltott fel: „Uram! Ha e felbőszült nép kezei által akarsz véget vetni életemnek, legyen meg a te akaratod!” Benkővel együtt életét vesztette Kovács József római katolikus esperes és Füzi Ferenc unitárius lelkész is.
A szabadságharc leverése után is az abrudbányai magyarság a lakosság egyötödét tette ki. Az akkori húsz százalékhoz viszonyítva a mai egy százalékot képező ötvenfős közösség teljesen elenyészőnek tűnik. „Képletesen akár azt is mondhatnánk, hogy Ceauşescu egymaga több rosszat tett, mint Horea és Avram Iancu együttvéve.
A város és vele együtt a magyarság jelentős hanyatlása a kommunista diktatúra alatt történt.
És ha még tartott volna a megtorló rendszer, minden eltűnik, ami a magyar időkben épült: a főtér a három templomával és a valamikor pompázó épületeivel. Ceauşescunak ugyanis szúrta a szemét, hogy településünk kilógott a bányavárosok sorából, és itt a szocializmus ideje alatt is komoly polgári élet zajlott” – állítja Kopenetz Loránd, az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület elnöke. A gyógyszerész-vállalkozó, aki egyben a helyi RMDSZ vezetője is, a mintegy 30 kilométerre fekvő Aranyosbányán nőtt fel, de orvos nagyapja főtéri házát visszaperelve tért vissza a családi fészekbe.
E szegénynek tűnő városkát ma is számos gazdag lakja. „Időnként előfordul, hogy valaki betelefonál az 112-es sürgősségi számra, és bejelenti, betörtek otthonába, és elvittek egy-két kiló aranyat” – mondja Kopenetz Loránd. A fiatal gyógyszerész által mesélteknek fele sem tréfa. A rendőrség szerint az Abrudbánya és a légvonalban alig négy-öt kilométerre fekvő Verespatak alatti járatokból havi egy kiló aranyat termelnek ki az orvbányászok, ami testvérek közt is 150 ezer lejt ér. Merthogy bányabejárat szinte minden verespataki dűlő alatt van, de le lehet ereszkedni a szellőztető berendezésen keresztül is.
Amúgy nem a kommunista diktátor volt az egyetlen, akit zavart a belváros arculata. A Gyulafehérváron megjelenő, magát demokratikusnak nevező Unirea című napilap múlt rendszerből átmentett újságírói a 2000-es évek elején azon háborogtak, hogy Abrudbánya főterét nem az ortodox, hanem a három magyar templom uralja. A lap szerint a románságot illetné meg a mindenkori történelmi elsőbbség, így a városszéli ortodox templomnak kellene a főtéren állnia. Mivel a görögkeletiek hagymakupolája nem vándorolhatott be a valamikor jobbára magyarok által lakott főtérre, a polgármesteri hivatal kénytelen volt beérni egy „küldöttel”, akit mellszobor alakjában a református templom elé helyezett el. És kinek másnak állított volna emléket, mint Avram Iancunak. Csakhogy a sietség csupán egy kicsike szobrot eredményezett, amelyet a helyiek jobbára Avrămuţnak becézgetnek. Sőt, azzal is szoktak élcelődni, hogy amikor az égiek rázendítenek, a református pap ölbe kapja, és beviszi az eresz alá, hogy ne ázzon.
Szintén a főtér átrajzolási terve keretében, Mugurel Sârbu Fehér megyei prefektus biztatására, évekkel ezelőtt az önkormányzat a romos állapotba került unitárius templom lebontásáról döntött. Csakhogy
a románok annyira babonásak, hogy soraikból egyetlen szakembert sem találtak, aki vállalta volna az 1786-ban, barokk stílusban épült templommaradvány teljes megsemmisítését.
Pedig a polgármester még a nagyenyedi és szamosújvári börtönlakóknál is próbálkozott. „Amikor végre került egy cigány, aki a pénzért mindent megtett volna, elkezdtük húzni az időt – meséli Kopenetz. – Mindenfélét kitaláltunk, hogy tántorítsuk el a szándékától, az akkori polgármestert meg is fenyegettük. Az elöljáró jobbnak látta, ha tizenöt évre az egyesületünknek adja az egyébként már 1999 óta a városháza nevén szereplő ingatlant”.
Az egy Isten tiszteletére épült ház hosszú-hosszú ideje árválkodik. Schneider Piroska több mint fél évszázaddal ezelőtt költözött a városba, mégsem volt szerencséje a templomhoz. Mára ő maradt az egyetlen unitárius Abrudbányán. Minden hónap első vasárnapján férje oldalán a római katolikus templomban imádkozik, a további ünnepnapokon a reformátusok istentiszteletét látogatja. Nyugalmazott könyvelőként a katolikusoknál a pénztárosi feladatot is ellátja. „Várfalváról kerültem ide 23 évesen, Bágyonba fizetem az egyházfenntartást, és a szentgericei lelkésztől, az egyik unokatestvérem fiától kaptam ígéretet, hogy majd eltemet” – sorolja a vallásához kötődő fontosabb stációkat a 76 esztendős Piri néni.
Az abrudbányai pezsgő unitárius életre csak apja elmeséléseiből emlékszik, mint mondja, amikor ő a városba került, a templom éppen sólerakatként, majd szövetkezeti bútorraktárként szolgált, majd teljesen kiürült.
Schneider Piroska nem az egyedüli, aki más felekezetűként lépi át a katolikus templom küszöbét. Kopenetz Loránd református létére a katolikusok gondnoka.
– neveti el magát a gyógyszerész. „Nem az számít, hogy valaki vastag nyakú kálvinista legyen. Mint ahogy az sem, hogy pápista. Nekünk, abrudbányai magyaroknak kompromisszumot kell kötnünk a cél érdekében” – teszi hozzá Ladányi Sándor. Az új lelkész tudja, mit beszél: a városban ő az egyetlen magyar, aki nem vegyes házasságban éli az életét. A kétgyerekes családapa a megye másik térségéből, Enyedszentkirályról érkezett a Mócvidékre. Lényegében szülőfaluját hagyta ott, miután megtapasztalta, hogy senki nem lehet próféta saját hazájában. Enyed és környékének demográfiai hanyatlása viszont jócskán megedzte a kisebbségi helyzet kezeléséhez: Ladányi Abrudbányán 37 hívet talált, Verespatakon mindössze egyet. Azt is csak az egyházi nyilvántartásban, hisz jó ideje Németországban tartózkodik.
A katolikus templomot a román lakosság is előszeretettel látogatja.
Perselynyitáskor a gondnok időnként 500 lejes bankókat is talál, amelyekről tudja, csakis ortodox hívek adományozhatták. De nemcsak Szent Antal hoz „az eklézsiára”, hanem a templom ezüst harangja is. A népi hiedelem szerint, ha azt meghúzzák, a halálos ágyán fekvő beteg vagy meggyógyul, vagy hamarosan megszabadul a szenvedéstől, és visszaadja a lelkét a Teremtőnek.
Egyébként a vérre menő román–magyar ellenségeskedés már a múlté – állítják a helyi magyarok. Bár 170 esztendővel ezelőtt a forradalom kitörését a két nép még együtt ünnepelte… Időnként akad egy-egy forrófejű, aki megkavarja az állóvizeket, de az indulatok felkorbácsolásán túl nemigen jut semmire. Legutóbb a „Jankó-akasztó” Csibi Barnának sikerült magára haragítania a helyieket, miután állami munkaadója, a pénzügyi hatóság, gusztustalan tréfájáért, büntetésből Csíkszeredából Abrudbányára helyezte. A „vitéz székely legény” azonban kicselezte a fináncot, és nem jött el a Mócvidékre. „Szerencséjére – állapítja meg Kopenetz, majd hozzáteszi – meg a mi szerencsénkre. Különben minden, amit felépítettünk, egyik a napról a másikra összeroppant volna”. Avram Iancu képletes felakasztásával Csibinek sikerült az érchegységi románság tyúkszemére lépnie. A köznép tiltakozásként a főtérre vonult, és csak a helyi ortodox pópa, Câmpeanu atya józan és csitító hatású gondolkodásának sikerült elejét vennie a lincshangulatnak.
A polgármesteri hivatalban összeült a városvezetés, petíciót írt a kormánynak. Szóval forró napokat éltünk meg...” – idézi fel a néhány évvel ezelőtt történteket Kopenetz Loránd, aki független jelöltként képviseli a város magyarságát a helyi önkormányzat.
Ha ma az utcán vagy a kocsmában arról kérdezed az abrudbányai vagy a környékbeli hegyi falvakból és tanyákról betelepedett románokat, milyen viszonyban vannak a magyarokkal, rosszat vagy sértőt egyikük sem mondana. A szülők, nagyszülők elmeséléséből még a Trianon előtti állapotokat is képesek méltatni. Csak 1848-ra ne tereljük a beszélgetést! A legtöbb románban még mindig az a történelmi és matematikai képtelenség él, amit a múlt hamisításából sportot űző, történészekké felcsapott politikusok és újságírók ültettek el: Kossuth meg a Mócvidék 40 ezer román áldozata. Hogy még a magyar forradalmárokkal szöges ellentétben álló császári birodalom is egészen mást állít, teljesen mellékes. Hogy a térség temetőiben összesen nincs ennyi sírhely, az sem számít. Negyvennyolcról a magyarságnak is megvan a véleménye – egészen más megvilágításból és forrásból. Csupán Fazakas doktor nagymamájának, a református templommal szemben lakó Séra Gizellának a pincéjében mintegy harmincan lelték halálukat amikor Iancu pusztító seregei rájuk törte az ajtót. Mindemellett a nyugalmazott orvosprofesszornak sincs panasza a románokra. Az idő sok mindent megszépít, vallja, miközben arról mesél, miként próbálták iskolás korában kidobni őt meg társát, a református pap fiát, Tar Bélát a Tordára pöfékelő vicinálisból csak azért, mert magyarul beszéltek egymás közt. Azt sem felejti, hogy lelkész édesapja korai halála után a három kiskorú gyerekkel maradt anyja egy román tanítóhoz ment férjhez, aki benősülése után azon nyomban kitiltotta a magyar szót a házból. A tizenéves Béla ekkor fogta magát, és néhány házzal odébb, nagymamájához költözött.
A történelem kereke nagyot fordult: már régóta nem a románok járnak magyar iskolába, hanem a magyarok románba. Ennél már csak az szomorúbb, hogy úgy sajátítják el az állam nyelvét, hogy közben meg sem tanulják a sajátjukat. Pedig valamikor nem volt kérdés, hogy a mócvidéki magyarok beszélik-e anyanyelvüket vagy sem. Nem kell másfél évszázadnyit visszakanyarodnunk a történelembe, amikor még a rettegett Avram Iancu is jól beszélte a nyelvünket, elég, ha csak az ezredforduló utáni korszaknál időzünk el egy picit. Kopenetz Loránd 2003-ban nősült, feleségül véve aranyosbányai osztálytársát, Medát.Anyja ekkor kerek-perec kijelentette, a menyecske kedvéért a család nem fog románul beszélni; ha meg akarja értetni magát, tanuljon meg ő magyarul.
Az anyósnak sikerült érvényesítenie az akaratát, főként, hogy menye is örömmel iratkozott be a kolozsvári Heltai Alapítvány tanfolyamára.
De nem mindenkinek adatott meg ez a lehetőség. A magyar állampolgárság megszerzésének lehetősége sokaknak megdobbantotta a szívét. A hidegzuhany akkor jött, amikor kiderült, a kérvényezők közül jó páran nem ismerik anyanyelvüket.
„Annyit el tudtunk érni, hogy az érintetteket nem utasították vissza végérvényesen. Az emberek elkezdtek szorgalmasan tanulni, és fél év után ismét beadták papírjaikat. Másodjára sikerrel jártak” – meséli az RMDSZ-elnök, hozzátéve, hogy a Fehér megyei román sajtó egy ideig kajánul csámcsogott az arculcsapás fájdalmán. Az igazság az, hogy a diplomáciai képviseleten nehezen értették meg, miféle magyar az, aki nem ismeri az anyanyelvét. „Némi időbe telt, amíg elmagyaráztam, a Mócvidék nem Székelyföld. Az ember minden vasárnap ott van a templomban, egyesületi tag, RMDSZ-szavazó, magyarnak tartja magát, csak hát nem volt kitől megtanulnia magyarul. Erre a konzulátuson azt kérdezték: és akkor ők mit tehetnek? Segítsenek abban, hogy az abrudbányai magyarok megtanuljanak magyarul – válaszoltam. Ha a cégem által én tudok erre pénzt áldozni, akkor biztos a magyar államnak is van honnan egy kis támogatást előteremtenie” – eleveníti fel az állampolgárságért folytatott harc egyik „ütközetét” Kopenetz. A „béke” meghozta a gyümölcsét:
ma már minden egyes abrudbányai és környékbeli magyar tud valamelyest anyanyelvén, ugyanakkor büszke kettős állampolgár.
Az anyaországi csapok is megnyíltak; ha nem is csurran, de cseppen pénz a gyermekek nyári táboroztatására, anyaországi és vajdasági kirándulására, a délutáni óvoda működtetésére, különböző ünnepek megülésére.
Mindez, akárcsak a más szórványtelepülésekhez képest lényegesen alacsonyabb átlagéletkor, bizakodásra ad okot. „A magyarországi turisták imádják a lepusztult Mócvidéket, mert itt, a romos épületek és megfogyatkozott magyarság láttán, egymás vállán sirathatják a múltat. De mi nem a katasztrófaturizmust szeretnénk fejleszteni. Célunk templomainkat, középületeinket helyrehozni, közösségünket felrázni” – osztja meg derűlátó elképzeléseit Kopenetz Loránd. Ahogy fogalmaz, a város magyarságát a történelem során kétszer is lenullázták, és mindkét alkalommal talpra állt. A gyógyszerész-politikus abban bízik, hogy most is lesz annyi ereje és tartása az abrudbányai közösségnek, hogy megmaradjon. És főként megmaradjon annak, ami.