A zene szárnyán vissza a barokkba
Ritkaságszámba megy, hogy egy család mind a hat gyermeke zenészi pályára lépjen. Érthetőbb a helyzet, ha hozzátesszük, hogy a szülők is zenei tehetséggel voltak megáldva. Levente olyan hangszeren játszik, amely a barokk korban volt a legnépszerűbb.
– Hogyan hatott gyerekkorodra, hogy zenészcsaládban születtél?
– Szüleim, nagyobb testvéreim mind zenészek voltak, a hagyomány nyomán nekem is követni kellett a pályát. Még nem tudtam beszélni, de már szolmizáltam. Emlékszem, 1966-ban a Kolozsvári Rádió riportere, Aradits László ellátogatott hozzánk, és családi riportot készített. Amikor a bemutatkozásnál rám került a sor, a riporter feltette a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel? Rávágtam: hegedűs! És ez mikor lesz? – kérdezte. Amikor hétéves leszek – válaszoltam. Már az óvodában én voltam az énekes pacsirta, és nagyjából ekkor indult el a zenei „karrierem”.
– Haton voltatok testvérek, mind fiú. Hogyan oszlott meg a hangszerek kiválasztása?
– Mindenki más hangszeren játszott, kivéve a legnagyobb és a legkisebb testvérem, ők mindketten a csellót választották. Rajtuk kívül van hegedűs, volt brácsás, aki sajnos elhunyt, és van zongorista, aki végül nagybőgős lett.
A lapokban is jelentek meg fényképek, riportok a Kostyák családról, az egyik képen például Előd öcsém – aki 18 évvel fiatalabb elsőszülött Imre bátyámnál – egy seprűnyéllel utánozta a nagyobbakat.
– Nem okozott konkurenciát a testvérek között, hogy mindenki zenész?
– A magunk útját jártuk. Otthon mindenki gyakorolt a maga hangszerén, Attila bátyám volt ilyen szempontból a „legelvetemültebb”, szinte erőszakkal kellett kivenni a hegedűt a kezéből. Tömbházban laktunk, és ez eléggé problémás volt a csendórák miatt. Attila olyan volt, hogy amíg egy etűdöt nem játszott le a záróvonalig, nem hagyta abba. Emiatt aztán verte is az alsó szomszéd a csöveket eleget. Ma már mindenki máshol él, én és Előd öcsém Kolozsvárott, Alpár szintén itt élt, de ő két éve elhunyt. Imre bátyám Svájcban, Attila Magyarországon él, Botond pedig nemzetközi, ugyanis sosem lehet tudni, hol van. Gyakorlatilag három országot futkos végig: a franciaországi lyoni filharmonikus zenekar első bőgőse, a bécsi zeneakadémia nagybőgő professzora, a családja pedig a svájci Genfben van. Mindenki szép karriert futott be,
idén nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával történt meg először, hogy a Redutban a Kostyák család együtt koncertezett.
Soha eddig ez nem történt meg, és nehéz elképzelni, hogy mikor sikerül még egyszer, hiszen a szélrózsa mind a négy irányába szét vagyunk szóródva. Ahhoz, hogy ez az egy koncert összejöjjön, egy évnyi egyeztetésre volt szükség.
– Bár a zeneiskolát abba kellett hagynod, a zenével nem hagytál fel. Hogyan találtál erre lehetőséget?
– Valóban elkerültem más iskolákba, ott pedig a tanárok látták meg bennem a tehetséget, nem én szóltam, hogy tudok zenélni. A hegedülés ugyan abbamaradt, de mindenhol felfigyeltek a blokkfőtére és arra, milyen szépen játszom a hangszereken. Többes számban mondom, és nem véletlenül: ennek a hangszernek is több típusa van, szoprántól a kontrabasszusig. Tehát egy egész hangszercsalád. Általában a szoprán blokkfőtén tanulnak a gyerekek, de aki már magasabb szinten van, az altot, ritkábban a tenort is megpróbálja. Az altot, tenort, basszust főleg blokkfőte-együttesek használják, amikor korabeli muzsikát adnak elő korabeli hangszereken.
– Mitől különleges ez a hangszer, honnan származik?
– A 13. században alakult ki Angliában, recordernek hívták és hívják ma is. Nyolc lyuka van, nem tévesztendő össze a furulyával, amelynek csak hat. A blokkfőte komoly hangszer. Az idők folyamán kibővült nagyobb méretekkel, emiatt a hangszer mélyült is. A 19. század közepéig ez volt az egyik közkedvelt hangszer, mindaddig, amíg egy Theobald Böhm nevű művész ki nem fejlesztette a harántfuvolát. Kevesen tudják, hogy ennek a neve a mai napig Böhm-fuvola. Ő megnagyobbította a skálát, és több hangot lehetett fújni ezen a fuvolán, mint a blokkfőtén. Emiatt aztán háttérbe szorult az utóbbi. A blokkfőte fából készül, meleg hangja van, ezért a neve olaszul flauto dolce. Franciául flûte à bec a csőre miatt, de a zenei szótárban német nevén, Blockflöte van elterjedve.
– Nagyzenekarban használták a blokkfőtét?
– Nem, ez kimondottan szólóhangszer, a barokk korban volt rendkívül népszerű. Händel, Vivaldi, Bach sok művet komponált blokkfőtére. Például Bach II. Brandenburgi versenye eredetileg két alt blokkfőtére, hegedűre és kamarazenekarra íródott. Mivel így nehéz lejátszani, sokan két harántfuvolával adják elő, ami nem teljesen autentikus. 1960 körül aztán a hangszer feltámadt tetszhalott voltából, és újra komolyabban kezdték művelni. Én a hat típus közül hárman – szoprán, alt és tenor – tudok játszani. Basszus blokkfőte is volt a kezemben és játszottam rajta, de mivel az halk és mély, ezért szólóhangszernek nem igazán alkalmas, inkább együttesek használják. Gyakorlatilag ezzel a csellót lehet helyettesíteni. A szoprán blokkfőte megfelel a mai piccolónak, viszont az olyan picike hangszer, hogy nehéz rajta a lyukakat lefogni. Vivaldinak például van két versenyműve piccolóra és kamarazenekarra, Händel több szonátát is írt blokkfőtére, amelyekből én is szoktam játszani. Hála Istennek elég nagy a blokkfőte zenei irodalma, de azt csak felsőfokon lehet művelni. Ha csak ebből kellene megélnem, sokkal többet gyakorolnék, így viszont megelégszem azzal a szinttel, amin vagyok.
– Viszont sok helyre hívnak, sok helyen fellépsz…
– Ez igaz, mert ismernek. Ezt a hangszert nem tanítják, csak magánútón lehet elsajátítatni a blokkfőte titkait. Voltak nekem is mentoraim, akik foglalkoztak velem. Például néhai Dan Victor, aki ugyan orgonaművész volt, de emellett jól tudott blokkfőtézni is. Ő a zeneiskolában modulként tanította e hangszert. Ott találkoztam vele, valahonnan hallottam, hogy a zeneiskolában létezik ilyesmi. Később nagy barátságba kerültünk, nála otthon kamarazenéltünk, szerda esténként feleségével meg néhány zenészbaráttal leültünk, és kamarazenét játszottunk. Hatalmas kottatára volt, köztük blokkfőtére írt művek két, három, négy szólamban is.
– Egy időben a kolozsvári Stúdió színpadon is felléptél. Erről milyen emlékeket őrzöl?
– Volt nekünk egy szomszédunk, aki a konzervatóriumba járt, jól lantozott, és kapcsolatba került a Stúdióval. Egy darabhoz zenét írt, és támadt egy merész ötlete: egyszer megkérdezte, nincs-e kedvem muzsikálni a darabban? Dehogynem volt, sőt, bevontam egy hegedűst is, és így állt össze a zenekar a darabhoz. Abban blokkfőtéztem, aztán még egy másik darabban is benne voltam.
– Az iskola elvégzése után nem gondoltál szólista pályára?
– Ahhoz, hogy a zeneakadémiára bejussak, fantasztikusan nagy anyagot kellett volna pótolnom. Ugyanakkor nem volt milyen hangszerre felvételiznem, mert a blokkfőte csak modulként van jelen a zeneakadémián. Manapság Majó Zoltán tanítja, ő a közismert Flauto Dolce régizene együttes vezetője. Én a kamarazenélésben is megtaláltam a lelki egyensúlyt. Ugyanakkor korán kántor lettem egy római katolikus templomban, ahol most is dolgozom. Másrészt sosem tanultam zongorát. Otthon ugyan volt hangszerünk, kedvtelésből néha leültem hozzá, mindaddig, amíg kialakítottam a saját kíséreti stílusomat. Tehát nem kottából játszom, hanem elméleti zenei tudásomból kifolyólag tudom, milyen hanghoz milyen akkord talál. Persze ez a sajátos stílus nem tökéletes, de elfogadható. Nyilván a blokkfőtézést sosem hagytam abba, 2000-től kezdődően évente tartok hangversenyt templomokban. Eleinte többet is, de öt-hat éve ez lecsökkent kettőre: májusra és októberre. Azért alakult így, mert a katolikus egyházban e két hónap Mária tiszteletére van szentelve, ugyanakkor a hely, ahol kántorizálok, Mária-templom. A koncertekhez én keresem a szólistákat, megírom a bevezetőt, a forgatókönyvet, egyeztetek, próbálunk, és ez kitölti az életemet.
– Kántorként három évtizede ugyanott teljesítesz szolgálatot. Ennyire hűséges vagy, ilyen jól érzed ott magad?
– Így is fogalmazhatunk. 1990-től vagyok munkakönyvvel felvéve, teszem a dolgomat, és nem adtam okot arra, hogy eltávolítsanak. Közben falun is szolgáltam majdnem egy évet, aztán a ferenceseknél is nagyjából négy évig, de ha Isten is megsegít, immár innen megyek nyugdíjba...
Kolozsváron született 1961. március 15-én egy zenészcsalád ötödik sarjaként. Édesanyja énektanárnő, édesapja zongora-, biológia-, földrajz- és történelemtanárként dolgozott. Az első négy elemit zeneiskolában járta, itt szerezte meg a zenei alapképzést. Két évet a Brassai Sámuel Líceumban tanult, majd esti tagozaton érettségizett. Anyai nagyapja nyomdokait követve kántor lett, és 1999 óta a kolozsvári Mária Szeplőtelen szíve plébánia munkakönyves alkalmazottja.