Somogyi Botond 2018. szeptember 20., 21:54

A finnek utáni „bíztató jelek”

Múlt szombaton sokadik edzővel, sokadik vereségét szenvedte el…ismét. Talán emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy a magyar válogatott egy év alatt ilyen gyenge teljesítményt nyújtson, és sorozatban maradjon alul gyengébbnél gyengébb válogatottakkal szemben. Nem tudom, hogy akik a finnországi mérkőzést nézték, és azt mondták, van mire építeni, azok milyen tévécsatornát néztek. Valószínűleg nem azt, amelyiken a Nemzetek Ligájának C jelű osztályában a Finnország–Magyarország mérkőzést közvetítették. Mert ha igen, akkor nem vették észre a rengeteg rossz átadást, labdalevételt, lassú labdajáratást, körülményes támadáskísérletet, gyenge helyzetkihasználást és a sort lehetne folytatni. Focit szerető szurkolóként kínzóan fájdalmas volt látni, ahogy a csapat játékosai kínlódtak. És tudom, nem én voltam az egyetlen. Bár

Andorra, Luxemburg és Kazahsztán után a finn vereség akár természetesnek is tűnhetett.

Nem tehet róla az új szövetségi kapitány, Marco Rossi. Ennyit tudnak ma a játékosok. Elég, ha Lang Ádám példáját vesszük, aki a jól sikerült 2o16-os Eb-szereplés után a francia elsőosztályban találta magát, majd hamarosan a másodosztályban, az idei szezont pedig már a CFR kispadján kezdte. A teteje az egésznek az volt, amikor a mérkőzést közvetítő Hajdú B. István elmondta, Marco Rossi szerint Lang azért került be a kezdő tizenegybe, mert Kolozsváron „kirobbanó formában játszik”. Állítólag a szövetségi kapitány megnézte az összes CFR-meccset, amelyen Lang játszott (amúgy nem volt olyan sok). Valószínűleg nem kapta meg a Botosani és a Dudelange elleni mérkőzések kazettáját, azokon a mérkőzéseken a magyar középhátvéd legalább két gólban is hibás volt. A több kisebb hibát vétő megmozdulásokról most inkább ne beszéljünk. De lehet említeni a másik Ádámot (nem Bogdánt, bár az is megérne egy misét), Nagyot, aki Lang mintájára az olasz Bolognához került, de hamarosan a kispadra került, csere lett, legutóbb épp piros lappal állították ki a Serie A-ban. Igaz, legalább ő kap néhány percet. Nem úgy

több külföldön játszó magyar, aki kénytelen volt az elmúlt években hazajönni, mert a megfeszített tempójú külföldi bajnokságok (még a lengyel is) már túl soknak bizonyultak.

Különben sokatmondó Pátkai Máté helyzete is: az Európa Liga csoportkörébe jutott Vidinél csere, a magyar válogatottban kezdő. És akkor Dzsudzsákra, akinek még csapata sincs, már szavakat sem érdemes vesztegetni.

A magyar labdarúgásban uralkodó helyzetet jellemzi az is, hogy a finn–magyar mérkőzés ideje alatt szakemberként az a Bozsik Péter ült a stúdióban aki szerint „uraltuk a meccset” és „bíztató jeleket lehetett látni”. S aki szövetségi kapitányként éppen Máltától kapott ki jó néhány évvel ezelőtt. Amúgy az is újabb mélypont volt a válogatott történetében. Kár, hogy immár nem mélypontokról, hanem mély gödrökről beszélünk, amelyből még a kiút is kérdéses. És jellemzi az is, hogy amíg a felvezetőben Hajdú B. István elmondta, a finnektől két alkalommal, 1976-ban és 2o14-ben kaptunk ki, addig a szünetben egy másik tévékommentátor szerint „legutoljára a finnektől 1978-ban kaptunk ki”.

No, de ne legyünk ennyire rosszmájúak. Tévedni bárki tévedhet, még a legjobban jegyzett magyar középhátvéd is, a Dinamo Kijevben játszó Kádár Tamás, akit a finn olyan ütemben hagyott le tíz méteren a labdával, mint a gyors a személyvonatot.

A szomorú az, hogy bárkit is neveznek ki kapitánynak, ugyanazokból a gyenge képességű játékosokból kell válogatnia: azok pedig csak ennyit tudnak.

Hiába a sok – állítólag rosszul menedzselt – fociakadémia, hiába a sok stadion, a kiemelt állami támogatás, egyre inkább bebizonyosodik: valami nincs rendben, az újjáépítést pedig az alapoktól kell kezdeni. Ismét. Valahogy úgy, ahogy Izlandon. A háromszáz ezres lakosú országban szinte mindenki sportol, az eredmények pedig már nemcsak a kézilabdában látszanak, hanem a fociban és más sportágban is.

Cinikusan jegyezte meg az egyik kommentelő egy magyar sportportálon: lassacskán kérnünk kell az UEFA-tól, hogy a magyar meccseken az ellenfél kapujának méretét kétszerezzék meg, máskülönben kevés esélyünk lesz a gólszerzésre. A fájó az, hogy ilyen játékkal nemhogy a hagyományos selejtezőtornákon nem lesz esélyünk kijutni a következő Eb-re (amelynek részben Budapest is a gazdája lesz), de még a Nemzetek Ligájából sem. Sőt félő, hogy ez utóbbiban a négyes csoportban elért gyenge helyezés miatt esetleg a C-ből a D ligába esünk ki.

Annyi azért vigasztalhat majd, hogy onnan lennebb már valóban nincs, hiszen az E liga nem létezik. Még…