Nánó Csaba 2018. július 20., 22:27

Esőisten is megsiratta Horvátországot

Passuth László Esőisten siratja Mexikót című történelmi regényében félezer spanyol indult harcba egy sokmilliós birodalom ellen, és bár lehetetlennek tűnt, de Hernando Cortés mégis leigázta Mexikót. Hasonló fegyvertényre készültek a horvátok Franciaország ellen a 2018-as labdarúgó-világbajnokság döntőjében. Hiszen egy alig négymillió lakosú ország csapata készült „leigázni” a 66 milliós Franciaország nemzeti tizenegyét. Ami azonban a korabeli hódítóknak sikerült, a horvátoknak sajnos nem.

Mi az összefüggés Passuth, az esőisten és a labdarúgás között? Nos, abban a pillanatban, hogy véget ért a franciák győzelmével zárult mérkőzés, hatalmas eső zúdult Moszkvára. Mintha az égiek is sajnálták volna, hogy a „kicsik” kénytelenek voltak fejet hajtani a „nagyok” előtt…

Káprázatos jelenet volt, ahogyan a horvát és a francia elnök bőrig ázott a díjátadáson, az egyedüli, aki fölé esernyőt tartottak, az a mindenható Putyin volt. Néhányan még nagyon félnek Oroszországban a szibériai téltől…

Nem úszták meg szárazon a meccset a horvátok sem, akik a világbajnokságon kis nemzet lévén mégis nagyot alkottak.

Furcsának tűnhet, de többen ünnepelték ezúttal a vesztes horvátokat, mint a győztes franciákat. Hiszen ők tették különlegessé ezt a világbajnokságot, ahogyan két évvel ezelőtt Izland az Európa-bajnokságot.

És közülük került ki a turné legjobb játékosa is Luka Modric személyében. Ne feledjük azt sem, Horvátország három hosszabbításban eldőlt mérkőzést játszott – ebből kettő tizenegyes párbajjal végződött – ami azt jelenti, hogy pontosan kilencven perccel, azaz egy meccsel többet kellett teljesíteniük ellenfeleiknél. A fáradtság meglátszott a játékosokon, a szív ezúttal már nem pótolta a lábakat. Ha viszont igazságosak akarunk lenni, Franciaország teljesen megérdemelten lett világbajnok. A fiatalokkal teletűzdelt franciák a legkiegyensúlyozottabb együttes benyomását keltették, a tehetség mellett munkabírásukkal is kitűntek a mezőnyből. Szövetségi kapitányuk, az 50 esztendős Didier Deschamps pedig mindössze a harmadik a labdarúgás történetében, aki játékosként és edzőként is elhódította a világbajnoki címet.

Visszatérve a horvátokra, nem csoda, hogy kivívták a világ elismerését. A 27 esztendővel ezelőtt létrejött Horvát Köztársaság labdarúgói akkor voltak gyerekek, amikor az utcákon gépfegyveresek vigyáztak a kicsikre. A világbajnokság legjobbjának választott Modric nagyapját, aki nyájával tért volna haza falujába, fejbe lőtték a szerbek. A horvát csapat másik meghatározó tagja, Ivan Rakitic, Svájcban született, de szülei tartották a kapcsolatot az otthoniakkal. A gyermek Ivan sokáig nem értette, anyja miért sír, amikor telefonon beszél. Tulajdonképpen azt sem nagyon értette, hol van az „otthon”, mígnem valaki el nem küldte neki a horvát válogatott mezét. „Egy hónapig nem vettem le, abban aludtam” – vallotta később Rakitic.

És a történetek folytatódnak, szinte nincs olyan horvát játékos, aki ne élte volna meg gyerekkori traumaként a háborút. Talán az egykori nélkülözés, a kényszerű ide-oda vándorlás az oka, hogy ezek a futballisták – és általában a horvát sportolók – ennyire ragaszkodnak hazájukhoz, nemzetükhöz.

Rengeteg statisztika, elemzés készül az oroszországi világbajnokság eseményeiről. Néhány következtetést azonban laikusként is le lehet vonni. Az elsők között kell említeni, hogy

minden ellenérzéssel szemben a videóbíró bebizonyította hasznosságát. Ennek alapján a játékvezetők javították tévedéseiket,

a szimulánsoknak nem volt könnyű életük, valahogy az egész világbajnokság sportszerűbbnek tűnt az előzőeknél. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyarányú labdabirtoklás sem vezetett mindig sikerre, a legjobb példa erre a korán elvérző spanyol válogatatott volt. Ugyanakkor kiderült az is, hogy a sok pénz nem mindig jelent jó minőséget. Mesterségesen felpumpált értékű játékosok mondtak csődöt, és olyanok tűntek ki játékukkal, akikről nem szólnak állandóan a hírek. Modric, a turné legjobbja, ezentúl sem fog sztárfotókon szerepelni a címlapokon, és nem dönti meg az átigazolási rekordot sem. Ő „csupán” egy játékos, aki nem űz gúnyt a mesterségéből, és akire bármikor számítani lehet.

Rendezőként Oroszország nem vallott szégyent. És ha a következő négy évben nem jön el újból a világvége, az első télen rendezett vb elé nézünk Katarban. Igaz, nyári hőségben…