Péter Beáta 2018. július 05., 21:18

A pincér

Tessék, kérem, egy pohár fehérbor és egy ásványvíz. Elnézést, kaphatnék egy tüzet? Ha nem bánják, csatlakozom. Elég gyenge menet van ma is. A bizalmaskodásnak is vége, amióta nem lehet bent cigizni. Kijönnek, megisszák a kávéjukat vagy sörüket, elszívnak egy-két cigarettát s már mennek is el. Azért is szoktam rá, hogy társaságban legyek. Régebb nem cigiztem, nem én. Igaz, nem is értem volna rá. Hej, micsoda idők voltak! Hajnalig meg sem álltam. Sokszor, miután már harmadjára is felvettem az utolsó rendelést, a társaság kitalálta, hogy inkább duplán fizet, de még egy kört vigyek. Képzelhetik, reggel héttől talpon voltam, estem le a lábamról, de nem volt szívem nemet mondani. A vendégért mindent, kérem. Vittem én, hogyne vittem volna, akkor kell vinni, amikor kérik. És hát olyan vígan voltak, miért rontsam el az estet, azaz már hajnalt. Úgy is elmúlik minden, kérem. Minden. Jó is, rossz is. De főleg a jó. Néha találkozom az utcán azokkal, akik ide jártak. Van, aki cifra autóval száguldozik, de még emlékszik rám, a múltkor is szinte elütött. Csak viccből, persze. Mert ha valaki, akkor én tudom, hogy honnan indult. De nálam a diszkréció szent dolog.

Aztán van, aki megkeseredett az évek során, lehajtott fejjel biceg el mellettem. Pedig hogy tudott mulatni, énekelni, kacagásától zengett az épület. Volt egy vörös, az állandóan heccelt valakit. Járt ide egy félszemű is, aki ha pénzhez jutott, fizetett mindenkinek, ismerősnek, ismeretlennek. Csak törzsvendégeink voltak. Aki nem az volt, az lett. És a lányok, istenem, a lányok! Micsoda élet volt bennük! Ittak is rendesen. Tudnék olyan sztorikat mesélni, hogy csak na, pikánsakat is, de a diszkréció, ugye... Ma már a legtöbb családanya, tisztességes munkahellyel. Szoktam látni, ahogy nagy szatyrokkal felszerelkezve tolják a babakocsit. Van, aki „jól ment” férjhez, az nem szatyrozik, és sokan vannak külföldön.

Hát ezért vittem még hajnalban is egy kört, mert tudtam, hogy elmúlik. De így? Hogy ne jöjjön más a helyükbe? Hogy kongó kávéházban üldögéljek naphosszat a pult mögött? Úgy fogytak el a vendégek és ezek a szép évek, mint akkoriban egy átlagos szerda este a csapolt sör.

Én, kérem, mindenkinek ismertem a szokásait, azt, hogy mit iszik, és mi után mit. Amint belépett, már töltöttem is ki az italát. Mire leült, már előtte volt a nedű. Az új vendégnek egyszer kellett rendelnie, utána már tudtam a dolgom. Van nekem egy ilyen képességem is a diszkréció mellett. Láthatta magácska is, a múltkor megjegyeztem, hogy fehér félszáraz bort iszik. Amikor most a kollégájával beléptek, már nyúltam is az üveg után. De a parfümjére is emlékeztem, ugyanaz most is. Finom, nőies, nem túl fűszeres illat. El is néztem magukat, milyen jól megvannak a férjével. Úgy turbékoltak itt, mint a fiatal szerelmesek, olyan figyelemmel hajoltak egymáshoz. Ritka az ilyen, kérem, nekem elhiheti, sok mindent láttam én már. De a diszkréció, tudják. Mintha elsápadt volna. Jól van? A kollégája most meg miért rohant el? Maga is veszi a kabátját? Legalább a bort igya meg. Hogy ő nem a kollégája? Hanem? Várjon! Fizetni ki fog?

Na, szép! Elmenekült az utolsó vendég. Kinek fogom én ezt elmesélni?