Nánó Csaba 2018. július 05., 18:07

Szubjektíven a világbajnokságról

Igazán nem panaszkodhatunk, hogy az oroszországi futball-világbajnokság unalomba fulladna. A meglepő eredmények mellett el kell ismernünk, hogy a foci – ahogyan az élet – egyáltalán nem igazságos. Ha az lett volna, ma Magyarország is világbajnoki címmel büszkélkedne, és a németek, az argentinok vagy spanyolok sem otthon búslakodnák végig a további eseményeket. Persze vannak, akik ezért a kijelentésért megköveznének, mivel sokak szerint ezek a csapatok nem is érdemeltek többet. De azért lássuk be, valahogy nélkülük már nem az igazi ez a vb. Igaz, jönnek helyettük mások, a foci is hatalmas fejlődésen ment keresztül a világ minden tájékán, de azért legalább a nyolcaddöntőig talpon maradt Svájc vagy Japán, és mondjuk a német válogatott játéka között egy klasszis a különbség, bárhogy is döcögött utóbbiak gépezete.

Akkor mégis mi okozhatta az említett csapatok kudarcát? Nyilván, erre a kérdésre még hónapokig keresik majd a választ a szakemberek, ám ez már rajtuk nem segít.

Néhány dolog azonban még talán a kívülállóknak is feltűnhetett. Joachim Löw csapata gyakran egy fáradt öregember benyomását keltette, aki mankó nélkül a sarki kocsmáig sem képes eljutni. A szövetségi kapitány elsősorban ott tévedhetett, hogy nagyjából ugyanazokkal akarta elhódítani a világbajnoki címet, akik négy évvel ezelőtt felültek a trónra. Viszont azzal nem számolt, hogy egy Özilnek, Khedirának vagy Müllernek kevés motivációja volt, hiszen ők – bár még messze vannak az aggastyánkortól – nagyjából már mindent megnyertek, amit a pályán meg lehet. Unottaknak tűntek, mintha számukra a labda egy másodlagos eszköz lett volna a boldogulás útján.

Az argentinokat nem tudom sajnálni, bár egyesek kárörömének ellenére hiányolni fogom a továbbiakban Messi játékát. Másrészt az is igaz, néha úgy tűnt, mintha ő sem tudná, hol van, és egyáltalán minek van ott, de játéktudásához így sem fér kétség. Ő már annyi örömet okozott rajongóinak, hogy egy (vagy két) sikertelen szereplés nem változtat megítélésén. Meg aztán egy olyan szövetségi kapitánnyal, aki inkább hasonlít egy drogbáróra vagy az argentin maffia capo di tutti capi-jára, az is csoda, hogy ott voltak a vb-n. Persze ne ítéljünk a kinézet alapján, ám a csapat által mutatott játék, az összeállításban észlelt bizonytalanság – majdhogynem a szurkolók jelölték ki a kezdőt –, a csapat lagymatag teljesítménye arra mutat, hogy Jorge Sampaoli nem volt a szövetség legjobb választása. Nyilván, egy edző-Maradonna (és nem a játékos!) mellett ő is zseni, de a korlátai neki is megvannak. Azt is bevallom, még ha nem is a legnagyobb kedvencem, Cristiano Ronaldo is hiányozni fog. Ő azon kevesek közé tartozik, aki minden körülmény között a győzelemre hajt, a vereséget megkönnyezi, és nem tehet arról, hogy gyengébb képességűek között kell játszania Portugália válogatottjában. Hozzáállása pedig példaértékű lehet minden ifjú sportoló számára.

Ami a spanyolokat illeti: az ő csapatuk is vénülőben van, szintén a régi időkből élnek, akárcsak a németek. Emlékeik közé tartozik a tiki-taka, és ilyenkor a nagy Johan Cruyffra hivatkoznak, aki azt mondta egykor: amíg nálunk a labda, nem kaphatunk gólt. Csakhogy bizonyára Cruyff nem arra gondolt, hogy amikor döntetlenre állnak, akkor is a széleken kell tologatni a labdát. És mondott a holland még valamit, amit nemigen hangoztatnak a jelenlegi edzők, pedig fontos: nem az a kérdés, mit tesz a játékos egy meccsen azalatt a tíz perc alatt, amíg nála van a labda, hanem mit mutat fel a többi nyolcvan perc alatt, amikor nincs nála!

Végezetül: a videóbíró gondolom immár minden kétkedőt meggyőzött hasznosságáról. Engem leginkább azzal, hogy a sportszerűség örömére kezdenek eltűnni a megrögzött szimulánsok. Még Neymar, a pályák Laurence Olivier-je is, csak a középpálya tájékán meri eljátszani a nagyhalál jelenetet. Ugyanis visszanézve egy ilyen színészi alakítást, fennáll a veszélye annak, hogy éppen a büntetőt kunyeráló játékost jutalmazzák sárgalappal.