Sziklarepesztők a vaskapunál*
A Nagy Kazán-szorosban újra felavatták a Duna e szakaszát hajózhatóvá tevő Széchenyi István emléktábláját. A tábla azon a helyen került a sziklafalra, ahol az 1885-ben felavatott, de a vízi erőmű megépítése után víz alá került Széchenyi-tábla állt.
Amikor a legnagyobb magyar folyamszabályozási tervekkel kezdte ostromolni a bécsi udvari kancelláriát – a 19. század harmincas éveinek elején –, nem kevés ellenállással, sőt iróniával, gúnnyal fogadták. „Ez a Széchenyi azt gondolja, hogy ő fedezte fel a Dunát” –elméskedett egy alkalommal Metternich kancellár. A történelmi Magyarország nyugati kapuján, Dévénynél betörő Duna Pozsony alatt több ágra oszlott. A medrében egymást váltó zátonyok, szigetek, az oldalágakkal megszakított rendezetlen vontatóút miatt a víz ellenében való haladás már itt is nagy nehézségekbe ütközött. Az országból kelet felé kilépve, a Kazán szoros szűkülete, a Vaskapu sziklaszirtjei és zuhatagjai tették veszedelmessé a hajózást.
Már folytak a folyamszabályozást megelőző felmérések, amikor a munkálatok helyszínét felderítendő, Desdemona nevű evezősével Széchenyi romantikus dunai utazásra indult, Pesttől a Fekete-tengerig. Az 1833-ban kezdődő sziklarepesztéseket Széchenyi István már királyi biztosként irányította. Hogy mai divatosabb szóhasználattal éljünk, ő volt az ötletgazda, a projektmenedzser, és mivel nem egyszer a saját zsebébe kellett nyúlnia, a vállalkozás egyik fő szponzora is. A projekt elkészítése és a munkálatok szakszerű levezetése Vásárhelyi Pál mérnök érdeme. A munkálatokat, kissé irodalmasított változatban, Fekete Sándor Széchenyi-regényéből idézzük fel:
„Nagy baj, hogy kevés a szabad munkás – jelentette ki a barázdált arcú mérnök. – A határőrezred által kirendelt napszámosok a rossz táplálkozás miatt erőtlenek, a környékbeli bányák munkásai nehezen barátkoznak a vízi építéssel. De azért, hála az alacsony víznek, hat hét alatt többet végeztünk, mint amennyit magas víznél hat évtized alatt tettünk volna.
Széchenyi is elégedett volt. Muzsikaként hangzott a fülébe a kalapácsok, csákányok, sulykok és vésők lármája.
Szívdobogva járkált a merész átvágások és alagutak környékén, a bozótos cserjékben sziklákat repesztő csaknem ezer munkás között. Vásárhelyi annyi sziklát puskázott ki az útból, hogy Pest minden utcáját akár kétszer is ki lehetett volna kövezni vele.
Csak az a kár, hogy vannak olyan sziklák, amelyeket nem lehet felrobbantani, s ezek a sziklák olykor mintha teljesen elzárnák az utat… Egyfelől a kormányhatóságok, másfelől a törökök.”
Bár az eredeti terveket nem sikerült teljes egészében megvalósítani – nemcsak a pénzügyi akadályok, de az osztrák politika irányváltása miatt sem –, a Duna hajózhatóságát mégis átlagosan évi 152 napra tudták emelni.
A gőzhajók közepes vízállásnál már áthaladhattak a kritikus folyamszakaszon, de hogy a szárazabb hónapok gondjaira is megoldást találjanak, a Duna bal partján megkezdték a később Széchenyiről elnevezett út építését. Alacsony vízállásnál az érintett szakaszokon az árut szárazföldön vihették tovább, és miután a terheléstől megkönnyített hajókat átvontatták, a rakományt újból behajózva, vízi úton szállíthatták tovább.
A Széchenyi-utat, akárcsak a teljes vaskapui vízműrendszert, csak a század kilencvenes éveiben, a Millennium táján fejezték be…
Amikor gróf Széchenyi István 1821. július 22-én délután Brassóba érkezett, még korántsem volt a legnagyobb magyar, ahogy Kossuth Lajos nyomán az utókor számon tartja. Ő még csak lieber Stefferl, ahogy Bécsben az udvari társaság, a császári ármádiában pedig a tiszttársak, cimborák szólítják a harminc felé közelítő, s még sokáig nőtlenül maradó huszárkapitányt. Igaz, hadfiként rég túl volt már a tűzkeresztségen (a Napóleon ellen vívott vesztes győri és győzelmes lipcsei csatákban kitűnt a bátorságával), s a szerelem hadszínterein is megtapasztalta a győzelmek mámorát s a vereségek keserűségeit. A hadak útján Nápolytól Párizsig járta be Európát, és a békeévek civil utazójaként Egyiptom, Szíria, Görögország, Törökország egzotikus tájait. Látni, tanulni, tapasztalni vágyott, és persze hellyel-közzel szórakozni is.
A Hessen-Homburg huszárezrednek, ahol Széchenyi akkortájt szolgált, Nagyvárad mellett, Diószegen, Simonyi József volt az óbestere. Jókai Mór szerint a legvitézebb huszár, ugyanaz, akiről a Légy jó mindhalálig című regényben Nyilas Misi első zsenge versikéjét írja (…)
1821-es erdélyi útjára Széchenyi kapitány azzal a szolgálati megbízatással, voltaképpen ürüggyel indult, hogy ezrede számára lovakat vásároljon. Idáig minden rendben is lenne, a lovak az utazás előtt és utána is szenvedélyei voltak. Szemre is vételezte őket Kolozsvártól Gyulafehérvárig és Nagyszebenig, ahol egyenesen a Havasalföldről Erdélybe menekült hetérista vezér, Ipszilanti hátaslovát kínálták fel neki, méregdrágán. De Széchenyit nem lehetett átejteni. Még akkor sem, ha közben csak fél szemmel figyelt a lovakra és a ménesekre, igazából a törökök által levert mozgalom (a román történetírás Tudor Vladimirescu felkelése néven emlegeti) és Temesvárra internált vezérének a sorsa foglalkoztatta. Nagyszebenben, mintha csak brassói élményeinek a bevezetője lett volna, rengeteg menekült bojárt talált. A Bukarest felé vezető utat is megtekintette, a Vöröstoronyi szorosba is ellátogatott. A tájat festőinek, a vesztegzár berendezéseit nagyon jónak találta. Szombatfalván, Porumbákon, Sárkányban Brukenthal báró vendége volt, majd Brassó irányába indult (…)
A többnyelvű Brassót a kiterjedt kereskedelem és a messze földön híres vásárok éltették, amit Széchenyi ugyanolyannak láthatott, amilyennek kissé később Jókai Mór is megtapasztalta. És Jókai már hivatásos tollforgató, a brassói vásárt színpompásan le is írja: „a vásártér körül volt rakva deszkasátorokkal, ott ültek a görög pénzváltók fedetlen padjaik mellett, melyen úgy árulják az aranyat és az ezüstöt, mint másutt a pattogtatott kukoricát, cigányasszonyok járkáltak fel és alá a bódék között, tarka szalagokat s lovakra való rézboglárokat ajánlgatva, az örmény kalmár jött, ment, lármázott sipítozó vevői között, szabva, vágva, hasogatva a tarka kétnyüstös szoknyára valókat, bekiáltott az országos zajba a csíki székely is, nagy méltósággal és leereszkedéssel árulva fakéregbe tömött túróját s szalmakalapjait, míg a szögleteken csendes flegmával ült, lábait maga alá szedve, egy-egy dulcsásza áruló török, csendesen elnézve, mint lepi be a por meg a légy csalogatónak kitett csemegéit, miken elvásárolja a nyalakodó fáta a csizmára való pénzt... Kívül a városon a nagy marhaállást kolompoló csordák s havaselvi szilaj ménesek foglalják el, mik közül a vevők kívánságára egyet-egyet kifognak pányvával; hosszú hárssétányon tarka keveréke a székely és román vásáros uraknak gyönyörködik a szilaj mulatságban. Egy szegletben pedig öt-hat havaselvi boér ül egy hosszú asztalnál, s úgy viseli magát, hogy az asztal túlsó végét a jámbor vásárosok közül senki sem meri elfoglalni.”(Háromszéki leányok)
Útjának eddigi állomásain Széchenyi rendszerint főnemeseknél szállt meg, és katonák közt, a helyőrségek tisztjei társaságában forgolódott. A szász polgári Brassóban kereskedők és iparosok városában arisztokrata társaságot alig, hadfiakat annál többet találhatott. A Cenk alatt 1821-ben egy észak-olasz katonákból álló, savoyai lovasezred állomásozott. Főként a Fellegváron, de a Kapu utca alsó felében is, ott volt egy kisebb kaszárnya, egyben kórház, ahol most, a Korona szállóval ferdén átellenben emeletes banképület található. A városparancsnok a Len-soron, a Säuler-házban székelt, a legvalószínűbb az, hogy Széchenyi is itt volt elszállásolva. A Naplójában név szerint említett tisztekkel is itt találkozhatott: „Leibinger vezérőrnagy – szamár. Pavianovich ezredes – derék fickó. Villata vitéz katona. Drosner őrnagy egy jó unalmas öregember. A színházat igen kellemesnek találtam: oly végtelenül társaságias; Catalani asszony énekelt (a világhírűnek sógornője), a legszebb hanggal.”(…)
Széchenyi már nem huszárkapitány, hanem az al-dunai folyószabályozás királyi biztosa, szolgálati ügyben Bukarestbe látogatott. Tisztelettel és megbecsüléssel fogadták, még cirill betűkkel nyomtatott verset is költöttek a tetteiről. Alexandru Ghika fejedelem estélyén ismét találkozott a brassói tüneménnyel. A hajdani szépséggel még eljártak néhány keringőt, és... ennyi. Tizenhárom év telt el a brassói fellángolás után, amely már akkor is csak szalmaláng lehetett. Mert, hogy Brassóba visszatérjünk, a szenvedélyes naplóbejegyzések után egy nappal a Törcsvári-szorosba, a török határszélre látogatott, és ott már csak a nagypolitikáról elmélkedett: „Ha az oroszok akarják, gyorsan véget vethetnek az európai oszmán birodalomnak. Csak a flottájukat kell Odesszából elindítaniuk és Konstantinápolyt felgyújtaniuk”–írja este, immár búcsúzóban Brassó városától. Mintha látnok lett volna, lényegében a következő kilencven év eseményeit vetítette előre. Amikor a török birodalom lépésről lépésre valóban összeomlott a Balkánon, a nyomában kiélezedő nagyhatalmi ellentétek egész Európát, egy egész korszakot felforgató világháborút lobbantanak lángra. Olyan világégést, amelynek következményeitől, kisebbségként a Kárpát-kanyarban, még ma is gyakran fázunk.
* Krajnik-Nagy Károly: Sziklarepesztők a vaskapunál (részlet). Az írás a szerző Felülírjuk Mátyást című kötetében (Stúdium Kiadó) jelent meg.
Krajnik-Nagy Károly