CFR: együtt írjuk a történelmet
Vasárnap Kolozsváron többen nemcsak a pünkösdöt ünneeplték, hanem a helyi csapat bajnoki címét is: a CFR hosszú évek után ismét a Liga 1 legerősebb csapata lett. A jelentős magyar szurkolói gárdával rendelkező klub népünnepély keretében vette át a kupát.
A bajnokság felsőházának rájátszásában az eredmények úgy alakultak, hogy az utolsó mérkőzésen dőlt el a bajnokság. Immár nem az első alkalommal. Tavaly is hasonló volt a helyzet: az utolsó meccsek függvényében akár három csapat is megnyerhette volna a bajnokságot. – Mintha megegyeztek volna a csapatok, hogy a kiélezett csata a végsőkig izgalmas legyen – mondta több ismerősöm is. Ráadásul a felfokozott érdeklődés anyagilag is kifizetődő mindenkinek, legalábbis az érintett kluboknak, a csapatot támogató szponzoroknak, no meg a mérkőzést közvetítő tévétársaságoknak – tenném hozzá gyorsan.
Ennek jegyében telt a múlt hét Kolozsváron. Szerdán már csak a lelátók szélein levő helyekre lehetett jegyet váltani, csütörtöktől kezdve csupán a kapu háta mögötti helyekre. Vasárnap délelőttre minden jegy elfogyott, legalábbis ezt írta ki a CFR honlapjára kattintó érdeklődő.
Este – hosszú évek után – ismét az egész családdal kerekedtem fel a Fellegvárra: CFR-es sálakkal, szvetterekkel, pólókkal felszerelve. Persze nem mi voltunk az egyetlenek. Özönlöttek a szurkolók minden utcából, tömegközlekedési eszközökről, taxiból: gyermekek anyukákkal, főleg persze apukákkal, egyetemisták, idősek. Látszott, közülük sokan most először jönnek mérkőzésre, vagy legalábbis ritkán látogatnak ki a stadionba.
Amíg a központból gyalog felértünk a tetőre, rengeteg ismerőssel találkoztunk. Mögöttünk az egyik – hangsúlyából ítélve székelyföldi – egyetemista magyarázta barátnőjének, hogy az 1907-ben alapított kolozsvári csapat a román egyesülés centenáriumában – egyetlen 1918 előtt alapított klubként – megnyerheti a századik alkalommal kiírt román bajnokságot.
– mondta még hónapokkal ezelőtt Gigi Becali, a FCSB támogatója. És talán ez volt az egyik olyan ok, amiért sokan úgy gondolták, a vasutas klubot nem fogják engedni, hogy bajnokságot nyerjen. Lehet, ezért is változtatták meg utolsó pillanatban a mérkőzésre kijelölt bíró személyét: Kovács István helyett a köztudottan Steauát pártoló és segítő Alexandru Tudort delegálták végül.
Ettől függetlenül mindenki optimista volt. Nem lehet, hogy az utolsó métereken elveszítsük a bajnokságot – mondogatták többen a stadion felé menet. Közben azon gondolkoztam, vajon miért nevezik egyesek a CFR-t magyar csapatnak. A tulajdonos már nem az – legalábbis papíron. (Merthogy egyesek tudni vélik, Pászkány Árpád áll még mindig a háttérben.) A klub vezetőségében, a csapatban, a technikai stábban sincs egyetlen magyar sem. Csupán a nézőtéren – ott viszont igencsak sokan. Állítólag jó néhány évvel ezelőtt, amikor a vasutasok kiváló eredményeket értek el, a stadionba pedig egy-egy mérkőzésre rengetegen látogattak ki, felmérést végeztek bizonyítandó, hogy a csapat „nem magyar”. Az eredmény – ismét csak állítólag – meglepő lett: 60 százalékban magyarok voltak a szurkolók. Hogy ez volt-e az eredmény vagy sem, nem lehet tudni, de a felmérés eredményét végül nem közölték. Tény viszont, hogy a stadionba most is rengeteg magyar látogatott ki: egyetemi tanártól teológuson keresztül kalotaszegi cégtulajdonosig. Arról nem is beszélve, hogy a törzsszurkolók – vagyis a galeri – egy része a KVSC 1907 zászlóval drukkol kedvenc csapatának.
A stadionban különben ünnepi hangulat uralkodott, csak a Bukarestből érkező újságírók egy része ült lógó orral.
Valószínűleg ők már előre sejtettek valamit. Egyébként minden székre ki volt készítve egy fehér vagy egy bordó papírzászló, azt kellett lengetni a csapatok bevonulásakor. Amikor pedig a játékosok kiszaladtak a gyepre, a szurkolók különleges koreográfiával várták a kedvenceiket, óriási színes bannereket húztak fel a lelátókra: együtt írjuk a történelmet.
Az első félidőben kiváló hangulat uralkodott a lelátókon, kivételesen nemcsak a galeri énekelt és biztatta a csapatot, hanem időnként mások is bekapcsolódtak a szurkolásba. Ráadásul a pályán is izgalmas játék folyt. Miután azonban a sérült Bordeianu helyébe beállított Djokovic megszerezte a vasutasok vezetését, nem sok futballt láthatott a közönség. A második félidőre a szaggatott játék és az időhúzás maradt. A közönség is alábbhagyott, idegességükben a férfiak egyre másra gyújtottak rá a cigarettákra. Amit különben nem lett volna szabad. – Rúgjanak még egy gólt, hogy ne idegeskedjünk – mondogatták.
Ám
a Dan Petrescu-csapat tartotta magát a hagyományokhoz, és az előny megszerzése után csupán annak megtartására törekedett: tördelte a játékot és alibitámadásokat vezetett.
Mint ahogy az ellenfél is. Hagi fiataljai igyekeztek úgy játszani, hogy lövés még véletlenül se menjen kapura. Valószínűleg ők sem felejtették el: tavaly éppen a CFR elleni egygólos sikerüknek köszönhetik életük első bajnoki címét. Érdekes momentuma volt a mérkőzésnek a vendégszektorban ülő egyetlen szurkoló: egy Iaşi feliratú román zászlót lengetett. Utalva ezzel arra, hogy a rivális FCSB a Iaşi-ban elszenvedett vereséggel került hátrányba a táblázaton.
Alexandru Tudor sípszavát követően – Dan Petrescu szerint is a bíró meglepően tisztességesen fújt – mindenki üdvrivalgásban tört ki: a szemek s később feltételezhetően a torkok sem maradtak szárazon. Az ünneplést szerencsére semmi sem árnyékolta be. Valószínűleg álhíreknek bizonyultak azok a híresztelések, miszerint a rivális U szurkolói, valamint steauás szimpatizánsok jegyeket vettek, hogy mérkőzés közben zavargásokat vagy pánikot keltsenek.
A bajnoki címek átvétele után elkezdődött a fieszta: pezsgőzés, szelfizés, pacsizás és a játékosokkal való ölelgetés – a rendfenntartó erők ugyanis megengedték, hogy a szurkolók a lelátókról a gyepre rohanjanak kedvenceiknek gratulálni.
A buli sokaknak folytatódott a helyi kocsmákban, vendéglőkben. De minden civilizált módon: nem úgy, ahogy látjuk néhány helyen, ahol a szurkolók hol bánatukban, hol örömükben mindent összetörnek vagy felgyújtanak. Bukarestben – ahogy az lenni szokott – verekedni kezdtek. A Fellegváron amúgy egyesek azzal váltak el egymástól, hogy „nos, akkor találkozunk a CFR külföldi meccsein”.
Hazafelé menet különben találkoztunk olyanokkal is, akik Andrei Cristea feliratú pólót viseltek. Ezek szerint Kolozsváron nemcsak a helyieket „foglalják imáikba” a szurkolók, hanem a 10-es mezt viselő jászvásári csatárt is, akinek a FCSB ellen rúgott gólja megnyitotta a lehetőséget a CFR negyedik bajnoki címe előtt. Úgy látszik, a páros évek szerencsehozóknak számítanak a vasutas klub történetében: 2008, 2010 és 2012 után 2018 is bekerül a bajnoki címlistára.
Éjfél körül értünk haza. Azonnal bekapcsoltam a tévét, és nem igazán csalódtam. A bukaresti DigiSport (vagy inkább Gigisport?) stúdiójában azon keseregtek, vajon a FCSB miért lett harmadik alkalommal zsinórban második, s miért nem nyerte meg a bajnokságot. Közvetítették Becali hosszú sajtótájékoztatóját, amelyben elismerte, a jobbik és erősebb csapat nyerte a bajnokságot. Magára vállalta a kudarcot, és kijelentette, jövőre meg akarja vásárolni az Astránál játszó Abangot. Azt a fekete játékost, akiről éppen a múlt héten derült ki, hogy edzés közben meglopta társait, a pénzzel pedig drága órákat és öltönyöket vásárolt. – Nem probléma, hogy kleptomániás, legfennebb nagy ívben kikerüljük – mondta újságírói kérdésre reagálva Becali. Nos, nagyjából ennyit arról, hogy jövőre milyen újabb eséllyel indul harcba a bajnokságért a bukaresti együttes.
Mielőtt lefeküdtünk volna, lányom örömmel újságolta: „apa, a CFR-es dalokat, himnuszokat óvodás koromban megtanultam, de csak most kezdtem megérteni a román nyelvű szöveget.” Bizony, hosszú idő – legalábbis számunkra, szurkolók számára –, hat év telt el az utolsó bajnoki címtől. Reméljük, a következőig már nem kell olyan sokat várni.