Venezuela helyett Erdély

A Mentor Könyvek Kiadó Emberek–Életek sorozatának legújabb kötetének főszereplője gróf Bethlen Anikó, akivel Káli István beszélgetett.

A könyvben a megkérdezett interjúalany, gróf Bethlen Anikó sok mindent megoszt olvasójával élve a lehetőséggel, amit a kérdező Káli István biztosít számára. Néha részletekbe menően mesél egy-egy gyerekkori történetet vagy valamelyik rokonával, ismerősével megtörtént esetet. Máskor átugrik éveken, évtizedeken, hogy aztán később érthetővé tegye, miért volt szükség a kitérőre. Sokszor finomkodó, máskor nyers és szókimondó igazságait olvasva érthetjük meg, mit jelentett a 20. század második felében, a világnak ebben a sarkában arisztokratának lenni, a születéssel megörökölt grófi státust úgy megélni az ellenséges intézkedések közepette, hogy abba ne roppanjon bele sem fizikailag, sem lelkileg a személy és a család.

Gróf Bethlen Anikót negyven éve ismeri a szerző, akinek az utóbbi huszonöt évben számtalan alkalma volt beszélgetni könyvekről, irodalomról, múltról és jelenről, személyes és közéleti dolgokról. „Minden újabb találkozásunkkor meggyőződtem, hogy korlátozott mozgástere ellenére hihetetlen tisztasággal látja át a világot” – mondta Káli, aki saját bevallása szerint óvatosan, mondhatni félve tette meg az első lépést. Nem tudhatta ugyanis, milyen reakciót vált ki belőle, mennyire unja már az életével kapcsolatos kérdezősködést. Nem szerette volna megbántani, azt sem akarta, hogy ugyanazokat a kérdéseket tegye fel neki, amiket már számtalan alkalommal feltettek az újságok, folyóira­tok, tévék és rádiók riporterei. Káli István egyedi kötetet tervezett olyan témákat is boncolgatva, amelyek mélyebben érintették a grófnő személyes életét, de a magánéleti jellegű kérdésektől sem riadt vissza. A munka elkezdése előtt abban egyeztek meg, hogy ha olyannak találja a kérdést, amelyre nem akar, akkor nem válaszol.

A beszélgetéssorozat 2017 márciusában kezdődött el és júniusban ért véget. Ez idő alatt tíz alkalommal találkoztak, minden találkozás két órát tartott, hangfelvétel készült a beszélgetésekről. Egy-egy témához az idők folyamán

vissza-visszatértek, az ismétlések elkerülhetetlenek voltak, de a mesélő soha nem bonyolódott bele a történeteibe – idézte fel Káli István a közös munkát.

„Életem csodája más, mint a többségé, mert én hétéves korom óta másokra szorulok egy pohár vízért, egy ajtónyitásért és -zárásért, egy lélegzetnyi friss levegőért” – meséli Bethlen Anikó, aki részletesen kitér a családja – szülei és nagyszülei – ismertetésére, rávilágít az összefüggésekre, hogy az olvasó megértse, mi miért történt úgy, ahogy történt. Elmeséli a család menekülését, amikor 1944 őszén Mezőmadarasról indultak, mert nem érezték biztonságban magukat hét kilométerre a román határtól. A hazaútról mesélve elmondja, egy marhavagon egyik sarkában szállásolták el őket, lassan haladtak, gyakran megálltak, mert nem volt folyamatosan mozdony, ami a szerelvényt húzza. „Közben elkezdett fájni a fejem, időnként iszonyatosan, de nem szóltam anyámnak, mert arra gondoltam, ha ételünk nincs, honnan lehetne gyógyszerünk, úgysem tudnának segíteni” – idézi fel a gyermekbénulás első jeleit.

A kötetből az is kiderül, miért laktak Mezőmadarason, milyen kapcsolatban voltak a kerezsdi kastély tulajdonosával, aki Anikónak az apai nagyapja volt, majd hogyan boldogultak az államosítást és a kilakoltatást követően Marosvásárhelyen, miként élt a kis és kényelmetlen lakásban a nagycsalád. Az iskoláról, tanulmányairól is beszélt, arról, hogy állandó segítség nélkül semmit nem tudott tenni, a kezét is alig bírta használni, de rájött, miként kell tartania a karját ahhoz, hogy írjon, rajzoljon. A nyelvtanulásról is beszélt, arról, hogy a nyelvoktatás biztosította számára a megélhetést, illetve azt, hogy mindig volt mellette egy megbízható, hűséges segítőtárs, akiről szintén gondoskodnia kellett.

A könyvbemutatón elhangzott az is, mi tartotta Erdélyben Bethlen Anikó családját annak ellenére, hogy lehetőségük lehetett volna Venezuelába telepedniük. Bár hívták őket, a meghívást nem fogadták el, ugyanis olyan személy részéről jött, akinek szélsőjobboldali nézeteivel nem tudtak egyetérteni.