Erdélyből indulva hódította meg a világot

Romániában az egyik legismertebb magyar színésznő volt. Manapság világszerte ünneplik kivételes tehetségét. Szilágyi Enikő távol szülőföldjétől a közönség egyik dédelgetett kedvence lett, akivel a legnagyobb rendezők, zeneszerzők is szívesen dolgoznak. 

– Hogyan emlékszik vissza a szülőhelyén, Kolozsváron eltöltött éveire?

– Az ötvenes években Kolozsváron nagy szegénység volt. Családom a kitelepítések után meztelen lett. A háború végén mindenünket elvitték, elrabolták az oroszok, majd a „békés időszakban”a kommunisták ugyanezt tették, de úgy, hogy még a földet is kihúzták a talpunk alól. Anyai nagyapám építész volt, akit tervrajzai mellől vittek börtönbe, ahol betegre verték, hogy a nem létezőt is bevallja és odaadja. Apám teológiai és zeneakadémiai tanulmányait végezte, amikor elhurcolták orosz fogságba. Hét évig volt Szibériában. Anyámnak felmondtak a tanügynél, mert „ellenséges osztályból”származott. Hatéves voltam, amikor a szüleim közölték velem, hogy nem írathatnak be a zeneiskolába, mert ez a kiváltság csak munkás szülő gyerekeit illeti. Az elkeseredés, a nélkülözés és az állandó félelem gyermekkorom hozzátartozói, de ami szép és meghatározó volt számomra a felsorolt rémségek mellett, az a kulturális örökség, amit szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetek.

– Mikor kezdett érdeklődni a színház iránt?

– Az opera és a színház hároméves korom óta nagy szerelmeim. Apám, Borbély Ferencz a Kolozsvári Magyar Opera lírai tenorja, szólóénekese volt, és én minden bemutatón, minden főpróbán jelen voltam. Otthon pedig együtt tanultam apámmal az operaáriákat.

Beleszülettem a művészvilágba, ami meghatározó volt.

Érettségi után László Gerő és Dorián Ilona meghallgattak néhány verset és monológot, amelyekkel a Színművészeti Főiskola felvételijére készültem, és azt mondták: „ha a felvételi bizottság tagjai süketek és vakok, csak akkor nem vesznek fel”. Nem voltak azok…

– Kik tanították a főiskolán és hova szerződött utána?

– Kovács György volt az évfolyamvezető tanárom, akire nagy szeretettel emlékezem. Drága tanárom, majd jó barátom, Illyés Kinga művészi beszédet tanított. Az utolsó év Harag György irányítása alatt zajlott, mert Kovács György meghalt. Gyuri csodálatos ember, kitűnő tanár és briliáns rendező volt. Diplomaszerzés után Marosvásárhelyre szerződtem, Kolozsváron csak vendégként léptem fel a nyolcvanas évek végén. Sigmond István Szerelemeső című darabját rendezte Tompa Gábor, ebben játszottam a főszerepet. Orosz Lujza játszotta az anyósomat, Csíki Bandi a férjemet. László Gerő, Bács Miklós, Biró József, Miske László, Márton János, Lőrincz Ági voltak a partnereim. Emlékszem, síruhában próbáltam, olyan hideg volt a színpadon.

– Sok román filmben is láthattuk. Nem esett nehezére idegen nyelven játszani?

– A román nyelvet gyerekkorom óta beszeltem. Nálunk nyitva voltak az ajtók és az ablakok, beengedtük a másságot. A Kolozsvári Román Opera és a bukaresti opera művészei állandó vendégeink voltak. Apám rengeteget vendégszerepelt Bukarestben, hiszen az egész országban az egyetlen lírai tenor volt. Én boldog voltam és hálás a sorsnak, hogy Bukarestben is dolgozhattam, filmezhettem. Fontos volt más művészetet, más művészeket látni, megismerni, tanulni tőlük.

– Akkor tombolt a cenzúra...

Frusztráló volt, amikor nem kerül a nézők elé a darab, főleg, hogy többnyire kultúraanalfabéták cenzúráztak. Az alkotómunkánk mégsem veszett el egy letiltással, a próbafolyamatot nem tudták elvenni tőlünk. Rengeteg kitűnő előadás született magyar és román nyelven ebben a korszakban. Gondolok a Harag, Tompa Gábor, Liviu Ciulei, Cătălina Buzoianu kiváló előadásaira, és még sorolhatnám...

– Erdélyi munkássága milyen szakmai élményekkel gazdagította?

– Végzős növendék voltam, amikor Kincses Elemér Garcia Lorca Vérnász című darabjában a Menyasszony szerepét osztotta rám. Egy gyönyörű próbafolyamatra és előadásra emlékszem. Kemény Árpád készítette a kitűnő díszletet. Ez volt az első minőségi találkozásom a színházzal. Ugyancsak vizsgaelőadás volt Bernard Shaw Sartorius úr házai, amelyet Harag György rendezett és én a női főszerepet alakítottam. Nagyon szerettük Haragot. Kedves, közvetlen, nagyszerű pszichológus volt, türelemmel és nagy szeretettel bánt velünk. Ez volt a kortárs színjátszással való első találkozásom. Harag meghívott Kolozsvárra, amikor Gorkij Az éjjeli menedékhely című darabját rendezte. Natasa szerepét szánta nekem, sajnos az igazgatóm nem engedett el. A marosvásárhelyi színházhoz fűződő fontosabb szakmai élményeim közé tartozik Az élet és halál játéka a hamusivatagban című Lovinescu darab, amelyben Annát játszottam. Shakespeare Vízkeresztjében Violát alakítottam, mindkét előadást Kincses Elemér rendezte. Kovács Levente rendezései a mai napig örömmel töltenek el: Szép Ernő Lila Akácában Bizonyosné voltam, a Patika patikusnéja. Az Emlékek kávéháza című zenés-táncos nosztalgiaelőadást több mint százszor játszottuk zsúfolt házakkal. Constantin Codrescu és Cristian Hadji Culea a román tagozaton osztottak rám kitűnő szerepeket. Tompa Gábor rendezésében először Marosvásárhelyen játszottam Vetát Caragiale Zűrzavaros éjszaka című darabjában, majd Shakespeare III. Richárdjában Lady Anne szerepét bízta ram. Sajnos ebből nem lett előadás, de Tompa meghívott Kolozsvárra a már említett főszerepre. Lengyel György debreceni színházigazgató, rendező volt az, aki Magyarországon elsőként szerződtetett és megbízott bennem. Hálás vagyok neki, nagyszerű ember, érzékeny művészlélek. Ezek mind meghatározó, fontos szakmai állomások voltak az életemben.

– Miért hagyta el az országot?

– Betelt a pohár.

Felesége, mármint én, magyar–osztrák származású. Engem letiltottak a filmszerepek listájáról, miután 16 filmben főszerepeket játszottam. Ezek az őrületek 1987-ben kezdődtek. A Szekuritáté azzal zsarolta férjemet, hogyha általam besúgja a magyar barátaimat, akkor visszakaphatja az állását. Nem súgott, nem kapta vissza. Akkor kezdődtek a házkutatások. Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját keresték, nem volt nehéz megtálalni, majd miszlikre szaggatni. Aztán az István a király című lemez volt a feketebárány, azt is megtalálták. T. Z. újságíró megírta a nevem alatt A Hét című folyóiratban Elena Ceauseşcu születésnapi köszöntőcikkét. Ez traumaként ért, hiszen soha nem vettem részt semmilyen hivatalos politikai műsorban, sem televízióban, sem rádióban, sem a színpadon. Amikor Adrian Păunescu Marosvásárhelyen rendezte műsorát, Moldovan Iuliu nevű igazgatóm megfenyegetett és pénzlevonással büntetett, mert határozottan visszautasítottam a fellépést a Cenaclul Flacărában. Ezért nyilván valamilyen módon kompromittálni kellett engem, és A Hét megtette. 1990-ben Szőcs István név szerint bocsánatot kért tőlem újságíró kollégái nevében, de aki a cikket megírta a nevem alatt, annak soha nem volt bátorsága sem bevallani, sem bocsánatot kérni. Én viszont megbocsátok neki. Mindig voltak és lesznek hitvány kisemberek. Jól döntöttem, hogy elmentem. Igaz, embert próbáló kemény munka egy új világba beilleszkedni, a lelki és a szellemi újraépítkezés.

– Nem félt, hogy kettétörik a karrierje?

– A félelem érzése megszűnt bennem a gyerekkorommal együtt. Az újrakezdés lehetősége rengeteg energiát ad. A szakma hiányát és elvonási tüneteit hamar megszüntettem. Három év Amszterdam és a tengerparti Ostende után leszerződtem Debrecenbe, majd Kecskemétre, aztán Budapesten folytattam. Szabadúszóként a szolnoki színházban, a Merlin színházban, a Bárka színházban léptem fel. Magyarországon a legszebb, legjobb női főszerepeket osztották rám a rendezők. Boldog vagyok, hogy ott tölthettem 14 évet. Szerettek, megbecsültek, és sok szakmai kitüntetéssel hálálták meg munkámat. Aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek Párizsba. Kell a váltás, kellenek az új impulzusok, nem lehet földbegyökerezett lábbal haladni.

– Tartja a kapcsolatot az itthoniakkal?

– Erdélytől, Romániától soha nem vagyok távol. Kiszakíthatatlanul a lelkembe vannak vésve. Ott születtem, ott értek az első szörnyűségek és csodák, ott vannak a gyökereim. És az a sok drága, kedves, tehetséges kolléga – Lohinszky Loránd, Tarr Laci, Victor Rebenciuc, Ion Caramitru, Csorba András, Keresztes Sándor, Aurel Ştefanescu, Kőszegi Margit, Florin Piersic, Dem Rădulescu, Szabó Ducika, Hunyadi Laci, Ferenczi István –, akikkel együtt dolgozhattam. A lista folytatódik a budapesti nagy találkozásokkal: Törőcsik Mari, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Keresztes Tamás, Cseh Tamás, Garas Dezső, Lázár Kati, Héjja Sándor, Kakuts Ágnes, Bertók Lajos…

– Franciaországban inkább énekesként vált ismertté…

Francia sanzonok, megzenésített költemények előadója, énekese lettem. A francia sanzonestem már Budapesten is nagy sikert aratott, hét évig volt műsoron Fekete sas címen. Nagy meglepetés volt és nagy szakmai elégtétel, hogy a francia művészek, költők, zeneszerzők, írók felajánlották munkáikat és a velem való közreműködésüket már ott tartózkodásom első évében. Említhetem Jean Musy, Vivien Villani, René de Ceccatty, Alain Malraux, Thomas le Douarec, Jean Rouaud, Georges Moustaki, Alceo Passeo nevét. Csodálatos színházakban és palotákban léphettem fel. Számtalan koncertem volt a világ különböző részein, de felléptem a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a kolozsvári magyar színházban és a Peleş-kastélyban is a francia sanzonestemmel.

– Mennyire ismerték el munkásságát külföldön?

– A legnagyobb megtiszteltetés a Francia Köztársaság kitüntetése, a Művészet és Irodalom lovagrend, amit pár hónappal ezelőtt vehettem át Párizsban a Francia Akadémián.