Sorsdöntő választás előtt
A választási kampányban a pártok kommunikációjának többsége valótlanság, szemfényvesztés. De amikor Orbán Viktor arra szűkíti a választás tétjét, hogy globalista bábkormány lesz-e Magyarország élén vagy nemzeti kormány, akkor a lényegre tapint.
Az anyaországi közéletben a politikai törésvonalaknak három szintjét különböztetném meg. Az első mindaz, ami a felszínen látható: egymásnak feszülnek a jobb- és baloldali pártok, liberálisok és konzervatívok, a 20. és 21. századi pártok. Nyilván mind a három ellentétpárral vannak problémák, maguk a megnevezések is csak a felszínt kapargatják, hiszen e megkülönböztetések rég idejét múltak. Pontosabban az első kettő idejét múlt, a harmadik erőltetett. Azt a Jobbik elnöke, Vona Gábor találta ki, s annyi alapja van, hogy megkülönbözteti a 2000 előtt és után alakult pártokat. Más kérdés, hogy bármennyire is igyekszik, más rendezőelvet nem fog találni a két csoportban.
A nemzeti közösséghez való viszony már elmond valami érdemlegeset a politikai szervezetekről.
A magyar közéletben az országot 1918-ban szétprédáló, magát polgári radikálisnak nevező, valójában dokumentált módon szabadkőműves irányítottságú politikai kommandóval jelent meg a vegytiszta nemzetellenesség, a nemzeti érdekek nem egyszerű figyelmen kívül hagyása, hanem azok módszeres aláásása. E politikai irányzat örökösei voltak az 1945 után egyre nagyobb hatalomra szert tevő, majd szabályos diktatúrát bevezető kommunisták.
Boross Péter találóan mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az akkor regnáló MSZP–SZDSZ koalíció lényegében lefedi az egykori állampártot, az MSZMP-t, s az SZDSZ képviseli az MSZMP-n belüli egykori Aczél-szárnyat. (Tegyük hozzá, hogy a Kádár rendszer kulturális életének teljhatalmú ura sokkal nagyvonalúbb volt, mint szellemi utódai. Aczél György nem kívánta a magyar nemzeti gondolkodást gyökerestül kiirtani, ellentétben az SZDSZ-szel. Megelégedett azzal, hogy generációk sora az ő történelemhamisításuk jegyében nőtt fel, de nem törekedett a népi-nemzeti szellemi irányzat teljes ellehetetlenítésére.)
A gyászos emlékű SZDSZ, amely egyébként nyíltan is felvállalta a Károlyi–Jászi féle szellemi-politikai örökséget, az ideológiai alapú nemzetellenességet képviselte.
Nekik vörös posztó volt minden, ami a nemzeti érdekeket szolgálta: a kollektív jogok, az autonómia, a státustörvény, a kettős állampolgárság, az egészséges nemzeti öntudat ápolása. A Szent Korona hol micisapka, hol tökfödő volt a retorikájukban, a Szent Jobb tetemcafat, a magyar történelem pedig „téves döntések terepe”. Tipikus képviselőjük Bauer Tamás, aki belső kényszert érez, hogy azt bizonygassa különféle nyilvános fórumokon: Trianon igazságos volt.
A nemzeti és nemzetellenes politikai erők közötti szemléleti árok 2010 után sem esett egybe a kormány és az ellenzék közötti törésvonallal. Egyrészt a kormányoldalon mindmáig jelen vannak az SZDSZ-es erők (értékes adalék ehhez a témához, hogy a kulturális finanszírozás terén még mindig masszívan jelen vannak a balliberálisok, a különbség csak annyi, hogy valamicske most már jut a nemzeti oldalnak is). Másrészt 2016-ig az ellenzéki Jobbik kisebb-nagyobb hibákkal és következetlenségekkel, de alapvetően nemzeti politikát folytatott.
Végül a harmadik, lényegi törésvonalszint a globális háttérhatalomhoz való viszony. Nyilván van átfedés illetve ok-okozati összefüggés az előző törésvonal és e között, hiszen az, akit nem érdekel a nemzet sorsa vagy egyenesen károsnak tartja a társadalom egészséges, szerves kötődését saját nemzeti kultúrájához, sőt, azt felszámolandó csökevénynek tartja, az könnyebben szegődik el a „pusztító világerő” szolgálatába.
A migránsválság kirobbanásáig azt láttuk, hogy az eszmeileg-idelógiailag inkább a baloldalhoz sorolható, nemzeti szempontból nehezen kategorizálható LMP a globalista térfoglalás egyik legjelentősebb manővere, az EU és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi egyezmény ügyében sokkal karakteresebb hangot ütött meg, mint a Fidesz. Itt ugyanis az atlantisták inkább elfogadóak voltak e szörnymegállapodással szemben, amely lehetővé tenné, hogy az amerikai nagyvállalatok a maguk által uralt különbíróságokon pereljék a saját polgáraikat védő európai országokat az elmaradt haszonért. Hogy a Fidesz akkor csak taktikából vagy beletörődésből – netán egy nagyobb játszma részeként értékelve a kérdést – mutatott engedékenységet a TTIP-ügyben, azt nem tudni. De tény, hogy e kérdésben a következetes ellenzéssel a Jobbik és az LMP került egy oldalra a többi párttal szemben.
Mára a kép jelentősen változott. Az LMP legfelkészültebb politikusa, Schiffer András – akinek több megnyilvánulása okozott kellemes meglepetést a nemzeti oldalon –, távozott a párt éléről. Utóda,
Széll Bernadett már nem képviseli az LMP korábbi korrekt álláspontját, miszerint a párt nem működik együtt a kommunista utódpártokkal.
A másik oldalról a Jobbik lényegében belesimult a globalista egységfrontba. Előbb a bérunió maszlagával sugallta a választópolgároknak, hogy Brüsszel nem ellenség, hanem szövetséges abban, hogy igazságosabbá tegyék az unión belüli béreket. A párt nyilván arra épített ezzel, hogy az emberek nagy része nem fogja fel: a piacgazdaság és a nemzetállami demokrácia jogi keretei között a bérunió totális képtelenség. És a megvalósítására tett kísérlet is csak azt eredményezheti, hogy kompetenciákat vonnak el a tagálla-moktól, csökkentve ezzel azoknak megmaradt szuverenitását. Ezen túl a Jobbik Magyarországnak az euróövezethez való csatlakozását veti fel, ami ismét csak a gazdasági szuverenitás csökkenését vonná maga után. De ennél is rosszabb, amikor azt állítja, hogy a kormány ellenségképet gyárt Sorosból. Miközben a vak is látja, hogy
a nemzetállamok felszámolására nyíltan törekvő, a migrációt több szálon támogató Soros nem ellenségkép, hanem ellenség. Hatalmas, befolyásos és veszélyes.
Olyannyira, hogy még az izraeli kormány sem nézi jó szemmel a tevékenységét, ugyanis annyi következetesség van Sorosban, hogy nemcsak az európai, hanem a zsidó nemzetállamnak is árt. Épp ezért abszurd a balliberálisok rágalma, miszerint a Soros-ellenes kampány burkolt antiszemitizmus lenne.
Ma a globális háttérhatalom legfőbb és legkártékonyabb törekvésével, a migrációval és Európa muszlimizálásával szemben a Fidesz képviseli a leghatározottabb, legkövetkezetesebb jogi, valamint politikai érvekkel leginkább aládúcolt ellenállást nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában.
Mindebből következik az április 8-i választás tétje is. A választási kampányban a pártok kommunikációjának tekintélyes része valótlanság, sikerpropaganda, szemfényvesztés. De amikor Orbán Viktor arra szűkíti a választás tétjét, hogy globalista bábkormány lesz-e Magyarország élén vagy nemzeti kormány, akkor a lényegre tapint. Mint ahogy akkor is, amikor ugyanezen összefüggésrendszerben rámutat: a választás tétje a lét vagy nemlét, az, hogy Magyarország meg tud-e maradni magyar országnak. Ebben semmi túlzás nincs.
Lehet a Fidesznek bármennyi hibája és mulasztása, a Jobbik balra tolódásával az egyetlen olyan erő maradt, amelyre a nemzetben gondolkodó ember a voksát adhatja.
A Fidesznek nem a Jobbik az alternatívája, mint ahogy ezt Vona Gábor a legutóbbi időkig próbálta beállítani, hanem a tartós kormányválság, amint azt Gyurcsány Ferenc egy őszinte pillanatában elismerte. Ha valamilyen különös balszerencse folytán az ellenzéknek sikerülne 50 százalék alá nyomnia, és minden ellenzéki párt következetes marad a Fidesz-ellenességben – amire egyébként jó esély van –, akkor tartós káosz és újabb választás várható. Ha pedig összeáll egy működőképes kormány az ellenzéki pártokból, akkor abban a nemzeti töltet annyi sem lesz, mint mackósajtban a brummogás.
A kilátások szerencsére kedvezőek. Gyurcsány beviszkizve ült le tárgyalni, ezt Vágó Gábor az LMP részéről tette közhírré, Gyurcsányék perrel fenyegetőztek, Vágó elnézést kért. A Jobbik és az LMP egy benzinkútnál szervezett csúcstalálkozót. Mindez a Monthy Python világát idézi. Elvben nem elképzelhetetlen, hogy sikerül az ellenzéknek a koordinált jelöltállítás, és április 8-án valóra válik az, aminek lehetőségét Orbán Viktor is felvetette március 15-i beszédében a Kossuth téren, vagyis hogy mind a 106 egyéni kerületben egy nemzeti jelölt és egy Soros-jelölt mérkőzik majd meg.
Ez esetben sincs veszve minden, hiszen
a szavazók nem programozható automaták és az átszavazás a Jobbik, illetve az MSZP–DK oldaláról csak részben fog működni.
Mindazonáltal ebben az esetben nem kizárt a kormánybuktatás. Ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy ez a szedett-vedett, jövőkép és stratégia nélküli, épkézláb programot és hiteles miniszterelnök-jelöltet kiállítani képtelen ellenzéki társaság nagyobbat bukik, mint négy esztendővel ezelőtt.