Valódi-e a Grál, a lándzsa és a keresztfa?
A torinói lepelnél csak a Szent Grál híresebb relikvia, amely köré nem egy legenda, regény, sőt még lovagi rend is épült, alakult. Évszázadok során azt is állították, hogy megtalálták nemcsak a Jézus oldalába döfött lándzsát, de Krisztus keresztjét is.
Legutóbbi ünnepi lapszámunkkor az egyik legnépszerűbb Krisztus-ereklye, a torinói lepel valódiságának néztünk utána, a Megváltó nevéhez köthető relikviák listája ugyanakkor korántsem ilyen kurta.
A Jézushoz kapcsolódó, legismertebb Grál-történet szerint a kehely egy olyan serlegszerű edény, amelybe Arimathiai József fogta fel a kereszten feszülő Krisztus vérét.
Ez azonban csupán egy megközelítés a számos mítosz közül. A Szent Grál ugyanis az Arthur király köré épült legendák egyik fontos elemeként is megjelenik, mint egy misztikus tárgy, amelynek birtokosa égen-földön egyaránt hatalmas szerencse tulajdonába kerül. Ugyanakkor ezektől teljesen eltérő elméletek is akadnak, amelyek a Grált nem tárgyként, hanem vagy az Isten és népe közötti szövetség szimbólumaként, vagy egy titkos vérvonalként kezelik.
A vérvonalelmélet napjaink egyik legnépszerűbb megközelítése, Dan Brown leghíresebb, a katolikusok körében sokáig tiltott A Da Vinci-kód című regényének alapját képezi. A spekuláció szerint nem egy szent tárgyat jelentő san greal nevű tárgyról van szó, hanem a francia sang real, azaz szent vér a kifejezés helyes megközelítése. Jézus korában, illetve az azt követő két évszázadban mintegy háromszáz, Krisztus életével és tanításával foglalkozó írás keletkezett a kutatók szerint, a kanonizálás hosszú folyamata pedig az Istentől kinyilatkoztatott hiteles szövegek együttesét hivatott összefoglalni a Szentírásban. Az apokrif, azaz a kánonból kimaradt, nem hivatalos iratok közül néhány fennmaradt az utókorra, igaz, ezek hitelességéről mai napig viták keringenek. Az egyik apokrif irat – Fülöp töredékekben fennmaradt evangéliuma – szerint Mária Magdolna nem csak Jézus követője, de kedvese is volt, akit ógörög nyelven Krisztus társaként, hitveseként emleget az írás.
A titkos kódként emlegetett elmélet szerint tehát a Szent Grál Jézus és Mária Magdolna leszármazottait, a szent vérvonalat jelenti. A történet szerint az állapotos Mária Jézus halála után a mai Franciaország partjaira menekült, letelepedett Galliában, gyermeke nemesi családba házasodott be, és az ő vérvonalukból származtak a Meroving-dinasztia frank királyai. Az utolsó Meroving-uralkodó halála után a szent vérvonal titkát a Bullion Frigyes, francia király által alapított Sion-rend őrizte tovább, sokak szerint pedig őket a templomos lovagok, majd a szabadkőművesség követte az információ és a leszármazottak őrzésében.
Kehely vagy szimbolikus szerződés?
A tárgyként kezelt Szent Grál ugyanakkor az ókeresztény mondavilágban tűnt fel először. Nikodémosz apokrif evangéliuma szerint a kehely, amelyből Jézus az utolsó vacsorán itta a bort, Arimathiai József, azaz a Jézus belső köreibe tartozó tanítványok egyikének birtokába került. Krisztus kereszthalálakor József ebbe a kehelybe fogta fel a Megváltó sebeiből kifolyt vért. A Biblia alapján Arimathiai volt az a férfi, aki Krisztus halála után személyesen kérte ki a holttestet Poncius Pilátustól, és saját sírboltjába helyezte, illetve bebalzsamoztatta. A legendára áttérve, Arimathiai Józsefet viszont a Feltámadás után megvádolták a holttest eltulajdonításával, börtönbe zárták enni- és innivaló nélkül, de a tulajdonában lévő, szent vért tartalmazó kehelynek köszönhetően maradt életben. Arimathiai kiszabadulása után egy tizenkét fős csapattal elvitte a kelyhet Angliába, ahol megépítették az utolsó vacsora asztalának pontos mását, a tizenkét ember számára készült Grál-asztalt, és felépítették első templomukat a Grál-lovagok. Innen erednek az angol Szent Grállal kapcsolatos középkori legendák, Arimathiai József ugyanis halála előtt állítólag átadta húga férjének, Bronnak a Grál-királyságot.
A fantáziadús elméletek listája azonban nem merül ki ennyivel: ugyancsak apokrif megközelítés szerint például a Grált Lucifer koronájának smaragdjából faragták ki, amely akkor esett ki a fejdíszből, miután a bukott angyalok vezérét Isten letaszította a mennyből. Viszont sokan a középkor egyik legbefolyásosabb és legtitokzatosabb lovagrendjével, a templomosokkal is összefüggésbe hozzák a Szent Grált. Egyes történetek szerint a Jeruzsálem romos, szegénynegyedében létrehozott rendjük a felépített templomuk körül ásatásokat végeztek, amely során temérdek kincsre és értékes ereklyére bukkantak, köztük a Szent Grálra. A megközelítést sokáig helyénvalónak is tartották, mivel az alapítók által létrehozott rend alig tíz év alatt nagy befolyásra és vagyonra tett szert, viszont a mindenkori pápa is bőkezűen támogatta munkájukat, rendjüket.
2014-ben két spanyol tudós azt állította, hogy
a spanyolországi Léonban, a Szent Izidor-bazilikában régóta látható díszes kehely a Szent Grál, amelyből Jézus az utolsó vacsorán ivott, illetve amelybe Arimathiai felfogta Krisztus vérét.
Margarita Torres és José Miguel Ortega del Rio történészek a kairói Azhar Egyetem könyvtárában, 2011-ben felfedezett két pergamen, illetve hároméves jeruzsálemi kutatásuk alapján arra jutottak, hogy az eddig egy kasztíliai hercegnő kupájának tartott tárgy valójában a legendás szent ereklye. Margarita Torres szerint a kehelynek csak a díszítés alatti alsó része, egy achátból készült római kupa a Grál, amely hét évszázadon át pihent a Szent Sír-templomban Jeruzsálemben, aztán egy arab emír a béke jeleként felajánlotta Ferdinándnak, kora egyik leghatalmasabb keresztény uralkodójának. A spanyol kutatók szerint csak Európában hozzávetőleg kétszáz olyan kupa található, amely a Szent Grál lehet, viszont ezek közül többnek is megcáfolták már az eredetiségét, ugyanakkor Torres és Ortega szerint az egyiptomi pergamentekercsekben olvasható leírások illenek a léoni kehelyre.
Arthur király és lovagjai is a Grált keresték a legendák alapján, amely elhozta volna az ország számára a teljes jólétet és békét. A történészek szerint ez is azt bizonyítja, hogy a valójában soha nem is létezett tárgy a teljes harmóniát, megbékélést, a megvilágosodást és emberi szeretetet elhozó életmód, a kereszténység iránti igényt jelképezi. Hasonló elmélet szerint a Grál nem elveszett tárgy, hanem a keresztényi életformát megpecsételő, a Szentírásból is ismert frigyláda, azaz a zsidók és Isten közötti szövetség szimbóluma.
A Szent Lándzsa hányattatott útja
Számos spekuláció tárgyát képezi a Szent Lándzsát vagy Longinusz-lándzsát, amellyel a kereszten feszülő Jézust megsebezték.
A lándzsáról egyedül János evangéliumában esik szó a Szentírásban: a történet szerint a rómaiak arra készültek, hogy eltörjék Jézus lábát, a crurifragium ugyanis bevett szokás volt akkoriban, a kereszthalál meggyorsítására szolgált. Viszont mire a katonák a kereszthez értek, Jézus meghalt, s hogy biztosan meg tudják állapítani a halál beálltát, egy katona oldalba szúrta lándzsájával. Nikodémus apokrif evangéliuma alapján a férfi Longinus volt, Pilátus képviselője. A lándzsa létezése ugyanakkor a Grálénál is homályosabb információk ködébe vész: az első keresztes hadjárat idejéből származó legendák szerint a jeruzsálemi Szent Sír-templom padlózata alá rejtették, annak kifosztásakor Konstantinápolyba került, majd a latin császárság idején IX. Lajos francia uralkodónak ajándékozhatták. A lándzsa elveszett, majd a 15. században újra előkerült: II. Bajazid szultán VIII. Ince pápának ajándékozta. Ezután csak a német-római császárokhoz fűződő írásokban említik, a históriák szerint csatákba vitték, illetve császárkoronázáskor használták.
Egyes történetek szerint Aetius a Szent Lándzsa csodatévő erejével győzte le Attilát, Theodosius a gótokat, Ademarus Cabannensis francia krónikaíró szerint pedig III. Ottó német-római császár Szent István királyunknak adta nászajándékba.
Az ereklye később a Hohenstaufen-dinasztiához s végül a Habsburgokhoz került. A német-római uralkodókkal kapcsolatos írásokban számos helyen találkozhatunk egy 23 centiméter hosszúságú lándzsahegy említésével, amelynek különleges, természetfeletti erőt tulajdonítottak a néhai uralkodók. Csatákban is használták, de egyértelműen nem lehet visszavezetni Krisztusig az ereklye útvonalát, mivel számos időszakból nincs említés a leletre vonatkozóan. A német-római uralkodói ereklyét ma a bécsi Schatzkammerben, a Habsburgok volt kincstárában őrzik.
Bár a keresztet, amelyre Krisztust felfeszítették, az evangélisták a Megváltó halála után nem említik írásaikban, Nagy Konstantin császár idején megtalálhatták. A császár elrendelte, építsenek bazilikát a Golgotára, az ásatások során pedig régi keresztfákra bukkantak, amelyek közül az egyiket kinevezték Jézus keresztjének, annak ellenére, hogy a kereszthalál a rómaiak uralma alatt igen gyakori halálbüntetés volt, a Golgota hegye pedig az egyik leggyakrabban igénybe vett kivégzőhelyként működött.
A keresztfát akkor darabjaira vágták, és jelentős egyházi központok között osztották szét: az évszázadok során több pápa és szentéletű egyházi személy kereste, illetve bukkant néhány nyomára.
A megtalált keresztszilánkokat legtöbb esetben díszes ötvös műalkotásokba helyezték, és egy-egy templom szent ereklyéjeként őrizték. Ma ilyen keresztet a többek között a római Szent Péter-bazilikában és Szent Kereszt-bazilikában, a velencei San Marco-bazilikában, a párizsi Notre Dame-ban, a brüsszeli Szent Mihály- és Szent Gudula-székesegyházban, a trieri Szent Mátyás-templomban, Limburgban, Kölnben, Nápolyban, Velletriben találunk.