Mappadoszár

Péter Beáta 2018. március 24., 20:40

Nagy zűrzavar kerekedett, egymás oldalába könyököltek, rátapostak a másik lábára, szemüvegek potyogtak a földre, körmök törtek le, kabátgombok szakadtak.

„Hová, hová?” – méltatlankodott sipító hangján Szekeres Berta, amint észrevette, hogy Lakatos Rozália, a háromperbéből megpróbál a sor elejére furakodni. „Ne lökdösődjön, kérem! Én már két nappal ezelőtt itt voltam, csak hazaléptem bevenni a gyógyszereimet” – vágott vissza Lakatosné. „Két napja? Ah, ne mondja! Már másfél hete itt várok, és még nem láttam magát. Mint ahogy azt a szőke hölgyet sem, aki csak úgy ukmukfukk beállt harmadiknak, vagy a kettővel mögötte levő zöldkabátost sem. Mindenki csak jön-megy, kénye-kedve szerint áll be, pedig a sor vége nem itt van! Mindennek van határa!” – emelte egyre magasabbra a hangját Szekeresné.

A sorban állók közül többen bólogatni kezdtek, volt, aki zavartan a telefonját babrálta. „Két kisgyerekem van otthon, a kisebbik lázas, a nagyobbikkal még le kell írnunk a házi feladatot, biztosan éhesek is már” – szabadkozott a szőke nő. „Engem várnak egy tárgyaláson. Mindenkinek megvan a maga baja, kezitcsókolom” – szólt előre egy öltönyös középkorú pasas.

„Nekem kezdődik a sorozatom” – kiabált be egy nő. „Engem ugyan nem vár senki, az a disznó biztos megint a kocsmában van. De a sor, az sor! ” – sipított ismét Szekeresné. „Maga beszél? Az előbb láttam, amint beállt az öreg elé, de ismerve magát, szegény nem mert szólni” – hallatszott hátulról. Nagy nevetés harsant fel erre, egyesek, kihasználva a helyzetet, előrébb furakodtak, ezt látván a többiek sem hagyták magukat. Nagy zűrzavar kerekedett, egymás oldalába könyököltek, rátapostak a másik lábára, szemüvegek potyogtak a földre, körmök törtek le, kabátgombok szakadtak.

„Emberek!” – harsogta át a káoszt egy bajuszos férfi, még a papírlapok is beleremegtek. „Emberek! Így nem jutunk semmire! Formálódjunk szépen sorba. Elől álljanak azok, akiknek egészségügyi problémájuk van, utána azok, akiket vár otthon a családjuk, a három-, két- majd egygyermekesek, aztán következzenek, akiknek a munkahelyükre kell visszaérniük, majd a legvégére álljanak mindazok, akiknek se munkahelyük, se családjuk, se kutyájuk, se macskájuk, se csókjuk, se szeretőjük!”

A helyzet rendeződni látszott. Ki-ki próbálta behatárolni magát valamelyik kategóriába, a sor már-már újra kialakult, amikor Szekeresné ismét felcsattant: „Aranyom, álljon csak hátrább! Nem szégyelli, hogy egy kis fejfájással beáll az elsők közé? És maga? Köztudott, hogy csak két gyermeke van, nem három. S maga, fiatalember, hónapok óta nem járt be a munkahelyére. Azt hiszi, nem tudom?”

A sor ismét felbomlott. Voltak, akik még próbálkoztak megoldást találni azt ajánlván, hogy rendeződjenek névsor, magasság vagy éppen hajszín szerint.

Ekkor nyílt az ajtó, hirtelen csend lett. „Már megint ki keverte össze a kéréseket?” – nézett bosszúsan az íróasztalán levő nagy összevisszaságra a hivatalnok. Majd sóhajtva felnyalábolta az iratcsomókat és szép sorjában elrendezte – úgy, ahogy ő látta jónak.