Pelikánszobor a mezőfelei áldozatokért
Az 1956-os magyar forradalom erdélyi kihatásaként sok magyar értelmiségi került politikai perek áldozataként a Duna-delta munkatáboraiba. A Maros megyei Mezőfelében az ő emlékükre emeltek széttárt szárnyú pelikánszobrot.
Az ötvenes évek végén az 1956-os forradalommal való szimpatizálás retorziójaként, valamint az erőltetett kollektivizálás felgyorsítása céljából koncepciós perek sorozata kezdődött. A politikai perek elítéltjei elsősorban a magyar értelmiség, a települések elöljárói közül kerültek ki. Olyan vidékekről, közösségekből, amelyek esetén az állambiztonság érdeke volt az emberek megfélemlítése.
A székely és a magyar szabadság közötti vasárnapon az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a helyi református egyházközség szervezésében, dr. Ábrám Zoltán EMKE-alelnök és Nagy Sándor lelkész meghívására Mezőfelében megemlékeztek a kommunizmus áldozatairól. A település szülöttei közül hárman ártatlanul járták meg a Duna-delta munkatáborait. Kiemelten az ő emlékükre, de velük együtt számos sorstársukra emlékezve olyan emlékhelyet avattak fel, amely elsőként Erdélyben a kommunizmus által a Duna-delta munkatáboraiba száműzött ártatlanul elítélteknek állít emléket. A homokkőtalapzaton álló, fából faragott, kicsinyeit tápláló széttárt szárnyú pelikánszobor (Szőcs Zoltán alkotása) az anyaszentegyházat, a delta világát, a természet örök voltát jelképezi. Szimbolikája és az alatta elhelyezett kőtábla szövege alapján a Duna-delta munkatáboraiban, kiemelten a hírhedt Ion Ficior táborparancsnok által irányított Peripraván kényszermunkát (kubikolás, nádvágás, mezőgazdasági munkák) végző ártatlanok ezreinek a meghurcolására emlékeztet.
Az egyház- és emberellenes kommunista diktatúra ide száműzte Csiha Kálmán református és Mózes Árpád evangélikus püspököt, Fülöp G. Dénes és Varga László marosvásárhelyi lelkészeket, Dávid Gyula irodalomtörténészt, az EMKE tiszteletbeli elnökét, Páskándi Géza írót, a mezőfelei születésű Kacsó Tibort, Fülpösi Jenőt, Ábrám Sámuelt és sorstársaikat.
Többségük már nem él, kegyelettel emlékezünk rájuk. A szobor kőtáblájára az alábbi szöveg került: „A Duna-delta munkatáborait megjárt ártatlanul elítéltek, kiemelten a falu szülöttei: Ábrám Sámuel, Fülpösi Jenő, Kacsó Tibor emlékére.”
Az erdélyi ötvenhattal is foglalkozó Pál-Antal Sándor történészt, akadémikust idézzük: „a megtorló akciók szenvedő alanyai az igaztalan diktatórikus rendszer áldozatai voltak, olyan megnyilvánulásokért, amelyek ma a szabad véleménynyilvánítás tárgykörébe tartoznak. A nemzetközi nyomásra szabadult politikai elítéltek hosszú évtizedekig, gyakorlatilag az 1989-es rendszerváltásig megbélyegzettek, félreállítottak maradtak. Megélhetésüket, családjuk fenntartását nélkülözések révén biztosíthatták. Ezen összejövetelünk alkalmával is kinyilvánítjuk akaratunkat, reményünket, hogy nekünk, utódainknak soha többé nem kell hasonló igazságtalanságokat elszenvednünk.”
Tófalvi Zoltán író 1956 erdélyi mártírjai címet viselő, tíz kötetesre tervezett könyvsorozat szerzője Gloria Victis! Avagy: Dicsőség a román kommunista diktatúra által meghurcolt erdélyi ötvenhatosoknak! című írásával tisztelgett a mezőfelei szoborállítók előtt. Ebből idézünk két részletet: „Csak azok élték túl a romániai börtönöknek a szovjet gulágokat is túlszárnyaló embertelenségét, kínzásait, akikben volt kellő hit és humorérzék!
A ma Mezőfelében felállított szobor ennek a töretlen hitnek és a szenvedések fölé emelkedő sztoikus humornak, hitvallásnak is emléket állít. Az érendrédi csoport és a Kacsó Tibor nevéhez kapcsolódó per történetét azért taglalom egy közös kötetben, mert mindkettőben sok a közös vonás: egyrészt a szülőfaluból, Mezőfeléből hozott szabadság- és igazságszeretet, másrészt az a rebellis hajlam, amely a marosszéki székelyeket mindig is jellemezte. A román kommunista diktatúra mindenik perrel példát akart statuálni. Az Érmelléken, a székely Mezőségen meg akarta félemlíteni a települések hangadó, legtehetősebb vezetőit, hogy a falvak lakóit majd játszi könnyedséggel a hatalom által görcsösen és minden eszközzel erőszakolt kollektív gazdaságba tereljék. Ezzel szétverték mindazt, amit rendtartó székely, illetve partiumi magyar faluközösségként tart számon a kollektív emlékezet. Most, amikor a három mezőfelei politikai elítélt tiszteletére emelt szobrot leleplezzük, fontos hangsúlyoznunk: Mezőfele a magyar forradalom hatására alakult szervezkedések egyik fontos központja. Az elítéltek helytállásából erőt meríthetünk! A kommunista diktatúrákhoz intézve kiáltjuk világgá Székely János 1973-ban írt A vesztesek című versének kvintesszenciáját: A győztes igaza meghal./ A vesztesnek igaza lesz./ Mióta a világ a világ,/ Az nyer igazán, aki veszít.”
A Duna-deltában az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő Periprava az ország egyik legnehezebben megközelíthető falva. A település határától 3 km-re működött a kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora. Az egyház- és emberellenes kommunista diktatúra ide száműzte Gráma Jánost is, aki jelenleg a Volt Politikai Foglyok Maros megyei Szövetségének a titkára. Az ígéretesen induló lelkészi pályáját végérvényesen kettétörő kommunista rendszer túlkapásaira saját maga által fénymásolt kiadványban emlékezett vissza, címe: 1401 nap a pokolban (politikai fogolyként a román kommunista börtönrendszerben). Megrázó történet.
Végigfutott a hátamon a hideg, de az ember mindent megszokik. Reggel láttam, hogy a halott egy gyékénnyel van letakarva, és csak a bakancs látszott ki a gyékény alól. Jött az őr, és szólt, hogy fogjuk meg a halottat, és vigyük ki a kapuhoz. Így szólt hozzánk: ti fogjátok eltemetni a banditát!”
A számtalan átélt borzalmon túl a kiszabadulása körülményeinek a leírását idézzük fel: „rajtunk kívül a peripravai kolóniára hoztak máshonnan is rabokat, és azok mondták, hogy ők biztos helyről tudják, hazaengednek minket. Egy kicsit örvendtem, de nem akartam elhinni. (…) Nem tudom leírni azt az érzést, amikor a kapu becsukódott mögöttünk, és mi igazán szabadok lettünk. Úgy voltunk, mint a madár, ha kinyitják a kalitka ajtaját, és repülni hagyják. Nem mer kimozdulni, csak próbálgatja szárnyát, és miután kirepül, még egy utolsó kört repül a kalitka körül, nem meri elhinni, hogy repülhet oda, ahova akar. A bilincs érzete az idegeinkben megmaradt. A nagy hó, a dermesztő hideg azonban hamar eszünkbe juttatta, hogy sietnünk kell, ha el akarjuk érni estére Sulinát, a kikötőt, hogy onnan tovább mehessünk Tulceáig.
Gráma Jánost első éves teológus hallgatóként tartóztatta le az állambiztonság a teológián 1959 márciusában.
Kiszabadulását követően nem folytathatta lelkészi tanulmányait, végül topográfusként ment nyugdíjba. Vajon ki és hogyan kárpótolta az elszenvedett hátrányos megkülönböztetésekért? Vajon hogyan rehabilitálta a Protestáns Teológiai Intézet, valamint a lelkészközösség, amelynek akarata ellenére, ártatlan meghurcolása okán mégsem lehetett tagja? És milyen valós erkölcsi elégtételben volt részük az elhurcoltakkal együtt szenvedő hozzátartozóknak?
Csiha Kálmán Fény a rácsokon című könyvéből idézek: „barakktábor, őrtornyos, szögesdrótos láger. Periprava –mondja valaki. A Duna-deltában vagyunk. Szembefúj a szél, a kegyetlen deltai szél. Vagy ő túl erős, vagy mi vagyunk túl gyengék. Alig tudok lépni. Fulladok, nincs erőm. Minden belső, testi erőtartalékunk kimerült. Még a csontvelők is üresek.”De az elítéltekkel együtt a leszármazottak is sokat szenvedtek. Mégis. Amint a Brăilai nagysziget két munkatáborát megjárt Fülpösi Jenő írta önéletírásában: „szívügyemnek és személyes tapasztalataimból eredő felmérhetetlenül fontos tanításnak tartom őseink aranymondását: Nehéz, de jó becsületesen élni!”Vagy amint a Peripravára száműzött Kacsó Tibor vallotta: „az idő rostál, meg a történelem, nem az ember”.
Az érendrédi csoport tagjaként elítélt Ábrám Sámuel fiai nem lehettek jelen a megemlékezésen. Az édesapjuk rehabilitálását Románia főügyészénél kieszközlő elsőszülött fiú már odafentről tekint le ránk, a lelkészi pályát választó Sámuel és Tibor (édesapjuk meghurcolásának köszönhetik papi hivatásukat, hiszen más egyetemre nem vették volna fel őket) egészségi okokból nem vállalkozhattak a hosszú útra. Távollétében is felidézzük a fiú Ábrám Sámuel gondolatait, amelyek az érendrédi csoport elítélt tagjai emlékére felállított emléktábla avatásán hangzottak el mintegy húsz éve: „bennünket, a hozzátartozókat nem a bosszúvágy gyűjtött össze, hanem a tiszteletteljes főhajtás azok emléke előtt, akik a mostoha körülmények között is a prófétával együtt vallották, akik az Úrban bíznak, erejük megújul, mert mindenre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít! Emlékezni akarunk Istenünk jóságos szeretetére, amellyel elhurcolt és ártatlanul elítélt szeretteinkre gondot viselt a nehéz években, és hazavezényelte őket drága otthonaikba. Egy erőteljes hitvallásnak kell megfogalmazódnia bennünk, amikor ezekre az eseményekre emlékezünk, az ige szavai alapján: Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Igen nagy szükségünk van e hitbizonyosságra, mert református anyaszentegyházunk, magyar nemzetünk kisebbségi sorsban él nehézségek és bajok közepette! Éppen ezért fel kell sorakoznunk azok mögé, akik zászlóvivői annak a harcnak, amely népünk és nemzetünk boldogabb holnapját szolgálják. Isten kegyelme hordozzon mindnyájunkat, hogy feladatainkat jól és hiánytalanul tudjuk elvégezni a jövőben egyházunk, népünk jó előmenetelére! Isten adja, hogy így legyen!”
A mezőfelei emlékhely nemcsak a falu szülötteinek, hanem a Duna-deltát megjárt politikai elítélteknek állít emléket. Az utókor kései rehabilitációja jeleként hirdeti, hogy az igaz út követése eszköz a szabadság eléréséhez. A szabadság pedig az emberi élet lényege. Az igazság szabaddá tesz.