Ha nem szorít a vallásosság cipője

2018. március 16., 14:26

Az emberek miatt választotta hivatásának a papságot. Küldetésének tartja, hogy ne csak hívőkkel tudjon szóba állni, ezért pszichoterápiás iskolát végzett. Vik János lelkész-tanár kalandnak és a mindennapok erőforrásának tartja a hitet.

Vik János: az emberek számára a keresztény hit biztos kapaszkodást jelent Fotó: Facebook

− Mikor döntötte el, hogy teológus lesz?

−A vallás kezdetben a családomhoz kötődött. Először családtagjaim beszéltek Istenről, ők tanítottak imádkozni. A teológiára való jelentkezés gondolata röviddel az érettségi előtt jelentkezett. Ez még abban a korszakban volt, amikor a régi rendszer a végnapjait élte, és nem lehetett nyilvánosan beszélni arról, hogy valaki templomba és hittanórára jár. Ezt inkább titokban tartottuk az iskolában. Pályaválasztásom konkrétan mégis ahhoz kötődik, hogy szünetben az egyik osztálytársam –aki később maga is pap lett –felvetette: érettségi után Gyulafehérvárra megy felvételizni. Akkor az volt az első gondolatom, hogy ez tőlem sem idegen. Egy szikra volt, hogy jó lenne elindulni az úton.

− Vallásos neveltetésének tulajdonítja, hogy a hit központi szerepet kapott az életében?

− Nem szűkíteném ezt a családi nevelésre. Ez fontos szempont volt, amiért ma is hálás vagyok.

Amiért végül is el tudtam képzelni azt, hogy ez legyen a hivatásom, érdekes módon nem is annyira Istenhez, hanem az emberekhez kötődött.

Annyit tudtam, hogy a papság különös módja az emberekkel való foglalkozásnak. De mindenképp az Istenhez fűződő kapcsolaton alapul, a nélkül valószínűleg rövid lenne ez a pálya. Viszont ezzel az igazán lényeges dologgal csak később, útközben szembesültem.

− Hétévnyi tanulás előzte meg pappá szentelését. Eközben sosem ingott meg a hite?

− Ez része a teológiai képzésnek, hogy racionális síkon néha meg kell kérdőjelezni Isten létezését azért, hogy jobban értsük azokat, akik nem hisznek benne. De a létnek van egy affektív dimenziója, ami elsősorban érzelmeken, bizalmon alapul, és ebből a szempontból az életemben folytonosság van. Ez a bizalom néha erősebb volt, néha gyengébb.

− Németországban sokat foglalkozott a logoterápia és az egzisztenciaanalízis tanulmányozásával. Hogyan kapcsolta a pszichoterápiás iskolát a valláshoz?

−A logoterápia és egzisztenciaanalízis Viktor Frankl életművéhez kötődik, amely elsősorban olyan terület, ahol az ember van a középpontban. Frankl szerint az ember abban érdekelt, hogy értelmét lássa életének. És ez a mondat, hogy lássam az értelmét az életemnek, sokszor és sokáig jól működik.

Ha élményekben van részünk, alkotni tudunk, fel sem tesszük a kérdést, van-e értelme az életünknek.

De amikor szenvedéssel találkozunk, sokszor megkérdőjeleződik, hogy milyen céllal vagyunk itt. Frankl erre választ tud adni. Természetesen a teológia és a hit is különleges választ ad erre, de nem mindenki számára. Mivel küldetésemnek tartom, hogy ne csak hívő emberekkel tudjak szóba állni, sokat segít az a nyelvezet, emberkép, amit Frankl képvisel. Ez teljesen összeegyeztethető a bibliai emberképpel, ezért is választottam ezt az irányt.

− Tíz éve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán oktat. Mi az a fő gondolat, amit át szeretne adni diákjainak?

− Sok mindent szeretnék átadni. Egyrészt azt, hogy megéri kézbe venni saját életünket. Minden fiatal életében el kell érkeznie annak a pillanatnak, hogy ne ússzon tovább az árral. Aki ezt megteszi, fel fogja ismerni, hogy mi a konkrét küldetése a Földön. Emellett fontos gondolat az is, hogy a szenvedést nem kell keresni az életünkben, de néha kikerülhetetlenül fel kell vállalni, főleg lelki szenvedésekre gondolok. Két lehetőség van: felvállalom, vagy kikerülöm. Szerintem felszabadítóbb, hogy ha felvállalom, és keresztülmegyek rajta. Ha kikerülöm, akkor azt folyamatosan a hátamon fogom cipelni. A kapcsolatok sokszor azért kerülnek zsákutcába, mert az emberek nem számítják bele azt, hogy nemcsak örömöt szereznek egymásnak, hanem néha szenvedést is. De ez nem feltétlenül jelenti, hogy a kapcsolat emiatt rossz. Éppen e kikerülhetetlen szenvedések járulhatnak hozzá, hogy a kapcsolat tovább érlelődjék.

Nem véletlenül mondja Viktor Frankl, hogy a lelki egészséghez hozzátartozik az is, hogy szenvedőképessé váljon az ember.

− Néhány évig lelkészként dolgozott, most tanárként. Melyik munkakör áll közelebb személyiségéhez?

− Mindkettő. Továbbra is benne vagyok a lelkipásztori munkában, nem főállású lelkipásztorként, de besegítek ott, ahol kell, és ez jót tesz nekem. Bármikor újra tudnám kezdeni. De szívesen tanítok is. A két feladat jellege különbözik: amíg lelkipásztorként mindenkihez szólok, addig tanárként csak bizonyos korosztállyal van kapcsolatom. Ez nagy különbség, de mindkettőnek megvan a maga szépsége és nehézsége is.

− Hogyan vélekedik a lelkészek munkájával kapcsolatban megfogalmazódó kritikákról?

A lelkészeknél jobban feltűnik, ha a gyengeségeik előtérbe kerülnek. Ennek ellenére nehéz feldolgozni, ha az egyház emberei hibákat vagy súlyos mulasztásokat követnek el.

Ezeket mindenképpen szóvá kell tenni, hogy a hibákat javítani lehessen. Ez lehetőséget ad az érintett lelkész számára, hogy változtasson módszerein, életmódján. És lehetőség annak is, aki ezzel szembesül: megláthatja, hogy az egyház, vezetőivel együtt emberekből áll, tehát nem a földi mennyország. E tapasztalat segített hozzá hívő embereket ahhoz, hogy felismerjék szerepük fontosságát az egyházban. Helye, feladata, küldetése van az egyháznak, tehát a világon mindenkinek, aki oda tartozónak vallja magát.

−A katolikus egyház egyes tételei nem tűnnek korszerűnek. Ön is látja ezeket?

− Én is látom, hogy vannak ilyenek, amelyek a mai társadalom számára nem időszerűek. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy az egyház a társadalmi változásokra visszafogottabban, sokkal lassabban reagál, és ebben van egy alapvető bölcsesség.

A mai gyors, dinamikus világban sok ember a biztos kapaszkodókat keresi.

Úgy gondolom, a keresztény hit –beleértve az egyház tanítását –továbbra is ilyen kapaszkodó. Az egyház külső szemmel nézve sokszor későn reagál társadalmi változásokra. Ennek a történelem során voltak negatív következményei is, de szerencsére az utolsó pillanatokban „mindig bevettük a kanyart”. Nem veszítettük el a korral a kapcsolatot. Gondoljunk csak a II. Vatikáni Zsinatra, ahol az egyház valóban nyitott a világ felé, sok mindenben behozta lemaradását. Időközben eltelt több mint ötven esztendő, és újra ilyen kihívások előtt állunk.

− Lát olyan területet az egyházban, amelyek változtatásra szorulnak?

− Szerencsére nemcsak én látom, hanem látják azt legfelsőbb szinten is. Ferenc pápa egyik dokumentuma az elváltak és újraházasodottak helyzetével foglalkozik. Egy másik irata környezetünk helyzetével. Ezek mellett sokszor fölmerül a sajtóban a viri probati kérdése, ami elsősorban arra vonatkozik, hogy sok helyi egyházban erőteljes paphiány van, emiatt családos férfiakat is pappá kellene szentelni. A görög katolikusoknál már van erre példa.

− Az elmúlt években egyre többször hallani, hogy kiürülnek a templomok. A vallásosság divatjamúlt?

− Nem hiszem. Szerintem igény van arra, hogy a vallásosságot ne csak statikus állapotként fogjuk fel, hanem fejlődésként, folyamatként. Ilyen formán soha nem lesz divatjamúlt, mert mindig a saját életemről szól. Személyiségemben fejlődök, és annak egy része a hitem. Hogyha ebben is fejlődni akarok, akkor ez sosem unalmas. A vallásosságot nagy kalandnak tartom. Persze ehhez be kell vállalni ezt a fejlődést. Ennek hiányában előbb-utóbb szorítani fog a cipő, amit vallásosságnak nevezünk. Amit könnyen levethetek ilyenkor nem gondolva arra, hogy ezzel egy erőforrástól fosztom meg magamat. A megélt hitnek elsősorban erőforrássá kell válnia a mindennapokban. Mert ha nem azt nyújtja, még nem jutott el oda, hogy élő hit legyen. Akkor inkább kötelességteljesítés, hagyomány, folklór, de nem erőforrás. Ez a felvetés óriási kihívást jelent a történelmi egyházak számára. Kihívás és kérdés, hogy meg tudjuk-e szólítani a változó, dinamikus, sok bizonytalanságot jelentő korszakban élő embert.

 Vik János
A Szatmár megyei Királydarócon született 1971-ben. Felsőfokú tanulmányait a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Főiskolán kezdte, amelyet a müncheni Ludwig-Maximilians-Universität Katolikus Teológia Kara követett, ahol megszerezte doktori fokozatát. 1997-ben szentelték pappá. Segédlelkészi szolgálatot Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten, valamint a müncheni St. Clemens és St. Vinzenz plébániákon végzett. Négy évig a Szatmár megyei Kaplony községben volt plébános. 2008-tól egyetemi adjunktus, majd előadótanár a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán. 2016-tól az intézet dékánja.

Hevele Lili