Nánó Csaba 2018. március 10., 11:15

Az abnormális dicsérete

Nehéz helyzetben van az ember, amikor olyan dolgokat akar kritizálni, amelyek lassacskán világjelenséggé válnak, dominálják és diktálják az éppen aktuális divatot. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni a deviancia, a furcsaságok, a rosszul értelmezett másság mellett, vállalva azt, hogy az embert megkövezik. Manapság e furcsa jelenségek immár a mindennapok  közbeszédének tárgyát képezik, a pro és kontra vélemények majdhogynem háborús helyzetet teremtenek a két tábor képviselői között. Sokak szerint csupán egy divathullámnak vagyunk kortársai, egy hóbortnak, ami idővel kifullad, és a világ majd ismét visszatér a normális kerékvágásba.

Aki megélt már néhány dolgot az életben, az képes különbséget tenni jó és rossz, fekete és fehér között. Ám a mai fiatalokra több irányból is veszély leselkedik, hiszen ők a legkönnyebben befolyásolható egyének, akiknek értékrendszerük még messze nincs letisztulva, és – függetlenül a kortól, amelyben élnek – a divatot majmolják.

Sajnálatos jelenség, amely a világ legjelentősebb kulturális eseményein is felütötte fejét: többnyire azokat az alkotásokat díjazzák, amelyek abnormális helyzeteket mutatnak be – és akkor még finoman fogalmaztunk. Alkotóik (és dicsőítőik) úgy tálalják az alkotások tárgyát képező deviáns megnyilvánulásokat, mint a világ legnemesebb dolgait, erényeket, amelyek példaértékűek lehetnek az emberiség számára. A cél: megdöbbenteni, kedélyeket borzolni, beletaposni az emberek komfortzónájába.

Nyilván egyes művészeti irányzatoknak mindenkoron ez volt a céljuk. Csakhogy nem mindegy, milyen eszközökkel borzoljuk a közönség idegeit. Csodálkozunk, hogy bizonyos vidékeken tizenévesek lövik halomra diáktársaikat és tanáraikat, holott lassan már a rajzfilmek sem szólnak másról, csak az erőszakról!

Díjat akarunk nyerni rangos filmfesztiválokon? Készítsünk filmet frusztrált, kétségbeesett, a társadalomba beilleszkedni képtelen, zavaros lelkületű, aberrált emberekről! Nem mintha ilyenek nem lennének, de azért nem ennek kellene példamutatónak lennie, és nem ezt kellene díjazni. Hiszen az emberiség nagy része mégiscsak normális egyénekből áll. Lehet, hogy ők lemaradnak a talapzatról, de azért a dicsőségért a ló túlsó oldalára se essünk át.

Az abnormális dicsérete ellenreakciókat vált ki: Európában például megfigyelhető a jobboldal előretörése, ami csupán az emberek válasza az egyre erőszakosabban teret hódító, rosszul értelmezett liberalizmusra. Az igazság, mint mindig, valahol a kettő között van.

Vagy rajtunk kívül? Ki tudja?