Bernády városának öröksége
Megszokottá vált, hogy az erdélyi múzeumok többségének kiállításain hiányzik a magyar múlt. Ezért üdítő kivétel a Soós Zoltán régész által vezetett Maros Megyei Múzeum. A szakemberrel járjuk körül a nehezen megváltoztatható román történelemszemléletet.
Ha belépünk a kolozsvári Történelmi Múzeumba vagy a vajdahunyadi várba, meglepetten tapasztaljuk, hogy szinte teljesen kimarad a helyi magyar múlt említése. Külön színfolt a néha felbukkanó vándorkiállítás, mint a legutóbbi magyar koronázási érmek a kincses városban. Pozitív ellenpéldaként korábban riportban írtunk a felújított nagyváradi vár lenyűgöző hangulatáról, a város végeláthatatlan régészeti leleteiről, de Marosvásárhely kulturális életének vezérlői is becsülettel őrzik a magyar múltat az egyetlen olyan székely városban, amely egykor királyi jogot kapott.
A Maros Megyei Múzeum igazgatójával, Soós Zoltánnal a Kultúrpalotában találkozunk:
Marosvásárhely mai arculatát a múlt század elején kialakító Bernády György polgármester íróasztala előtt haladunk el,
a tükörteremben a múlt századi arisztokrácia szalonhangulata marasztal. Bernády kultusza erőteljesen él Marosvásárhelyen. A városi örökség elkötelezett ápolói román nyelven is rendszeresen közlik kiállításokon, rendezvényeken, hogy a város mai formáját, a teljes csatornázást, vízellátást, világítást ő alakíttatta ki. Rendkívül korszerű városvezetést dolgozott ki a 20. század elején, sőt, a Maros erejét kihasználva saját áramfejlesztő vízierőművet építtetett a városnak. Bár azt túlzás állítani, hogy várost ő faragott Marosvásárhelyből, de Bernády fejlesztette 20. századivá. Igaz, erős polgárságra is támaszkodhatott, amelynek volt igénye az újításokra. Bernády polgármesterként kihasználta budapesti kapcsolatait, és lendületes fejlődési útra irányította városát, amelynek felfelé ívelő tempója megszakadt a kommunista vezetés alatt. Nagyváradhoz hasonlóan nyitottabb gondolkodású polgárság lakta Kolozsvárral, Brassóval vagy Nagyszebennel szemben, a szecesszió éppen ezért találhatott Marosvásárhelyen is otthonra, ahol mintegy 70 ingatlan épült ebben a stílusban.
Virágablakok, aprólékos falfestés, freskók, szinte kézzel fogható múltat idéző folyosók és előcsarnok a Kultúrpalotában: az ország legszebb szecessziós épületében járunk. A néhány sarokkal odébb magasodó, vastag hóréteg borította felújított vár csak fokozza az élményt. A marosvásárhelyi múzeum alkalmazottainak háromnegyed része magyar szakember. A középkort, újkort, kora újkort kutatók többnyire magyar nemzetiségű történészek, régészek, így a magyar örökség interpretációja nem kérdés a városban. Soós szerint azonban a helyi román kollégák is bizalmas viszonyban állnak velük, hiszen látják, hogy a magyar szakembereknek nem céljuk a román történelmi jelenlét lekicsinylő bemutatása, annál inkább szakmai valóságra, hitelességre törekednek.
– mondta az igazgató. A régész úgy látja, az elmúlt tíz évben a szakma román képviselői is kicserélődtek, már nem csak berögzült rendszeremberek elevenítik fel a múltat a hatalmi propaganda kiszolgálásának céljával. Vitát gerjesztő témák mindig előkerülnek, de mindkét oldal szakértői elismerik: száz éve mind a román, mind a magyar oldal alapvetően mellékszerepet játszott. 1918 után az államhatárok alakulásáról a nagyhatalmi konstelláció döntött.
Az igazgató elmagyarázta, a romániai múzeumoknál dolgozó román szakemberek túlnyomó része nem olvas sem német, sem magyar történeti szakirodalmat, alapvetően a román nyelvű történeti anyagból táplálkozik, abban nevelkedik. Elfogadja az egyoldalú anyagot, amit az egyetemen legyúrnak a torkán. Ugyanakkor legtöbb muzeológusnak nem áll szándékában mélyebben elmerülni egy-egy korszak tanulmányozásában, csak hideg fejjel prezentál az elé rakott papírforma szerint.
„Bár tudomásul veszik szakmai konferenciákon a magyar előadók érveit, attól még az alapkoncepció nem változik. Így például számukra jelentős azt sulykolni, hogy Mátyás király apai nagyanyja ágán román származású, hiába jelentéktelen ez az információ a kor viszonyait tekintve” – magyarázta a régész. Neves Hunyadi királyunk kapcsán hozzátette:
Bár Erdélyben azokban a századokban is jelentős arányban éltek románok, nemzeti öntudatuk csak a 18. században alakult ki. A román etnikum kifejezést sem használták, helyette oláhokként, vlachokként említik őket. Sőt a korabeli román arisztokrácia sem hangoztatta sűrűn a származást. Soós úgy fogalmazott: utólag a román nemzetpolitika minden áron igyekszik beépíteni a köztudatba Hunyadi román származását. Gyakorlatilag azonban a nagy törökverőnek soha sem volt igazán kérdés, hogy ő egy magyar főúr, miközben azt sem rejtette soha véka alá, hogy jól beszélt románul, szerbül. Mátyás király esetében pedig, aki az egyik legnagyobb magyar báró, Szilágyi lányának és Hunyadinak fiaként került trónra, még kevésbé merült fel a származása. A magyar rendek éppen arra voltak büszkék, hogy királyuk „belső termék”, azaz nem Habsburg vagy Luxemburgi, hanem Hunyadi.
Az egyoldalú, sok esetben koholt román történeti anyagokba mélyedő kutatók így a klasszikus román eredetelméletet tekintve is megrekedtek. A Hunyadiak esetében a Corvin latinos családnév választása miatt a későbbi történészek – mint az olasz Antonio Bonfini is – latin eredetre vonatkoztatnak, a dákó-román elméletek pedig később ebbe is kapaszkodnak. Miközben Soós Zoltán régész azt hangsúlyozza: a friss régészeti leletek bizonyítják, hogy a középkorban és a kora újkorban, a 15–16. században a térségben jóformán nyoma sincs latin vonatkozásnak. Annál inkább utalnak germán és szláv népcsoporthoz, kultúrához tartozó egyértelmű jelek. Ennek ellenére észlelhető egyfajta elmozdulás a Constantin Daicoviciu-féle dák elmélethez képest, amely épp gyakorlati érvek híján már a román köztudatban is egyre kevésbé állja meg a helyét.
mivel érvek nélkül tarthatatlan. Tegyük fel, hogy a románság itt alakult ki Erdélyben az 5–6. század tájékán, amikor gótok, gepidák, jelentős germán lakosság élt a Kárpát-medencében, feltárt temetők sora a bizonyíték rá. A román nyelvben azonban egyáltalán nincs germán törzsanyag, ami csak azt feltételezi, hogy nem itt, Erdélyben alakult ki a nyelv. A magyarok ellenben a 11–12. századok során számos német szót átvettek szláv kifejezések mellett, ez utóbbiak egyébként a román nyelvben is sűrűn megtalálhatóak, főként délszláv, albán eredetű szavak” – részletezte a szakértő. Úgy véli, a román nemzettudat még nem jutott el arra a szintre, hogy e kézzelfogható eredményeket a politikai állásponttól elvonatkoztatva felvállalja.
A klasszikus dáko-római elméletet valló Román Akadémia még mindig Alexandru Zubot, Lucian Boiát vagy Horia-Roman Patapievici-et ostorozza, amiért a felvilágosult történészek azt hangsúlyozzák, hogy a román történeti gondolkodás megrekedt a 19. század végén. Egy oklevelekkel körülbástyázott történeti kutatást a román szakemberek sem tudnak megtámadni.
A múzeumigazgató szerint a retorzió általában abból fakad, hogy már a középkor idején többségi román nemzetről beszélnek, holott a szász, székely, magyar falvak, városok arányait nézve a románok nyilvánvalóan kisebbségben voltak a 16. századig, majd a szász egykézés szokása, a török–tatár pusztítások és a betelepítések változtattak az arányokon.
A múzeumban minden kiállított történelmi lelet vagy műtárgy mellett románul és magyarul is elolvasható, hogy éppen mire csodálkozik rá a látogató. A Magyarországról érkező kiállítás anyagának leírását is mindig lefordítják románra. Soós elmondta, a román kollégákkal együtt vallják, egy többnemzetiségű megyében működő kulturális intézmény nem engedheti meg magának, hogy csak egyik közönsége felé hajoljon, a többnyelvű felirat a látogatók iránti tisztelet megadását jelzi. Az igazgató hozzátette, a múzeumot fenntartó megyei tanácsban vagy az elnök, vagy valamelyik alelnök magyar, így az elöljárók között fennálló egészséges egyensúly segít az intézmény támogatásában.
A kétnyelvűség a múzeumban sosem volt kérdés, bár kezdetekkor a méltatlankodások nem maradtak el. Soós Zoltán 2006 óta vezeti a múzeumot. Elmondása szerint kinevezésekor rögtön nekilátott az addigi, szakmaiságukat és színvonalukat tekintve hadilábon álló kiállítások lebontásának, amelyek nem történeti-művészeti értékű tárlatok, hanem kommunista politikai üzenetek voltak.
Mi olyan helytörténeti vagy kultúrtörténeti momentumok kiragadására és bemutatására törekszünk, amelyek képesek újat mutatni és visszavonzani a látogatókat egyfajta szellemi lazításra: elfelejteni a napi problémákat, az aktuális politikai irányvonalat akár a művészet, akár a történelem ékei között barangolva” – fogalmazott az intézmény vezetője. Szerveztek kiállítást a pusztító pestisjárvány témájával, hiszen ez univerzális, egyetlen nemzetet sem kímélő, fájdalmas, közös pontja mindenki történelmének. Székelyudvarhelyről elhozták Leonardo da Vinci találmányait, amelyeket az itáliai mester rajzai alapján egy nagyváradi asztalosmester készített el, és amelynek köszönhetően az iskolák diákjai egymás kezébe adták a kiállítótermek kilincsét. Mindemellett azonban ugyanolyan fontos, hogy valamilyen formában mindig bemutassák saját múzeumi gyűjteményüket is.
Az idén egy nagyobb, nívósabb kiállításra készülnek az elmúlt tíz év alatt megvásárolt, begyűjtött több mint ezer műkincs bemutatásával. Soós elmondta, számos értéket Németországból hoztak haza. Az 1990-es évek elején ugyanis Romániában semmilyen kulturális örökségvédelmi törvény nem gátolta a szabadrablást, aminek következtében ma, egy erdélyi tematikájú tárlathoz sokkal nagyobb eséllyel találnak a kutatók anyagot Magyarországon vagy Németországban, mint belföldön. A régész hozzáfűzte, a múlt században gyakorlatilag nem volt szakemberállomány Erdélyben, a rendszer hozzá nem értői dolgoztak a kiállítások körül, akik nem egy esetben a múzeumból adtak el tárgyakat személyes haszonszerzés céljából.
A szakértő elmagyarázta, a valóban élvezhető, szakmai hitelesség szempontjából is helytálló kiállítások megszervezésében a menedzsment játszik főszerepet, amely Romániában éppen csak fejlődik. A nagyszebeni, jól kialakított Brukenthal Múzeum a követendő példa, míg az abszolút negatív a kolozsvári Történelmi Múzeum, amely az Erdélyi Múzeum Egyesülettől kapott örökségével gyakorlatilag első helyen áll Erdélyben a leggazdagabb, egy helyen megtalálható kulturális hagyatékot tekintve, és amelynek kincsei gyakorlatilag lakat alatt, raktárban porosodnak. Soós elmondta, a múzeumok leltárait törvény kötelezi három évenkénti ellenőrzésre, illetve arra, hogy biztosítsák a tulajdonukban lévő tárgyak mozgósítását. Amíg azonban a törvény betartását senki nem kéri számon, addig a nívós múzeumi élet nem valósulhat meg nálunk.
A marosvásárhelyi múzeum szakembereinek az a politikája, hogy saját anyagaikat is minél gyakrabban kölcsönözzék, ezzel is növelve a város hírnevét. Nemrég a székelyudvarhelyi múzeumnak adták kölcsön a mecénási vénával megáldott, egykori polgármester, Bernády festészeti gyűjteményét: több mint negyven értékes alkotást, amelyeket többek közt Munkácsy Mihály és Ferenczy Károly jegyez. A szakértő felhívta a figyelmet, a nyugati múzeumok gyakorlatilag abból élnek, hogy gyűjtenek, és egymásnak kölcsön adják a népszerű, értékes tárlatokat. Marosvásárhelyen évente két-három jelentősebb kiállítást és még három-négy helyi jelentőségűt szerveznek meg. Jelenleg Sükösd Ferenc helyi festő alkotásai, a történeti termekben második világháborús fegyvergyűjtemény csodálható meg. A különleges csemege azonban távolról sem merül ki a működőképes géppuskában. Kiderült, jelentős festőiskola Marosvásárhelyen is működött a 20. században, a múzeum pedig hamarosan megmutatja közönségének a 2500 darabos festménygyűjteményét Vásárhelyi panteon címszó alatt.
A gazdag tárlat után a felújított vár még marasztal: szerencsénkre hófödte szépségében csodálhatjuk meg, amelyet 2010 és 2015 között újítottak fel részben uniós, részben önkormányzati támogatással. Mint a legtöbb erdélyi vár, ez is sokáig a katonaság tulajdonában volt, majd a kilencvenes évek közepén demilitarizálták. 2000-ben pedig a részben a megyei tanácshoz, részben az önkormányzat tulajdonába került. 2007-ben adták át az épületrészt a múzeum javára, romos állapotban, amelyet hiába sikerült felújítani, számos termet nem használhatnak ki. Romániában ugyanis sajátos szabályozás vonatkozik az európai uniós támogatások során felújított épületekre: míg nyugaton a cél az, hogy a helyre pofozott ingatlant kihasználják, addig nálunk a renoválás után öt évig nem lehet profitáló intézmény részeként használni az adott épületet. A tárlatoknak ma otthont adó termeket önkormányzati támogatással újították fel egykor, így ezekre nem vonatkozik az egyedi szabályozás. Pedig a múzeum alkalmazottjainak számos ötlete lenne a tátongó termek megtöltésére.
A régészek a felújítás során a területnek nagyjából 15 százalékát feltárták, amely a négy hektárnyi lelőhelyhez viszonyítva jó eredménynek számít.
A tárgyi leleteknek már 30 százalékát feldolgozták, jelenleg két gótikus kályha újjáépítésén szorgoskodnak, a nyárra pedig a tervek szerint a leletek 60 százalékát is feldolgozzák.