Ellenfél nélkül

Az egyetlen stratégia, amivel a Fidesz–KDNP szövetsége megbuktatható lenne – amint azt már nem egy bal- és jobboldali elemző leszögezte –, az ellenzéki erők koordinált jelöltállítása lehetett volna.

Csupán néhány hét van hátra a köztársasági elnök által április 8-ra kitűzött magyar parlamenti választásokig. Az ellenzéki pártok egyre kevesebb meggyőződéssel hirdetik győzelmüket, ami nem csoda. Az egyetlen stratégia, amivel a Fidesz–KDNP szövetsége megbuktatható lenne – amint azt már nem egy bal- és jobboldali elemző leszögezte –, az ellenzéki erők koordinált jelöltállítása lehetett volna. A hátralevő időben erre nem látszik sok esély. Negyven nap alatt egy ennyire heterogén társaság aligha fog egyezségre jutni abban, hogy ki legyen az az egyetlen jelölt 106 körzetben, aki felveszi a versenyt a közös nagy ellenséggel, a kormányerők jelöltjével. Mi marad hát számukra? A gyengék fegyvere, a választási csalással való riogatás, és az erőszakkal való fenyegetőzés.

Ellenfél nélkül –az LGT 1984-es albumának nem sok szerénységet árasztó címe lehetne mottója Orbán Viktor Várkert Bazárban elmondott évértékelőjének. Legalábbis ami az intézményes politikát illeti. A miniszterelnök olyan megalapozott, könnyed iróniával intézte el az ellenzéki erőket egy-egy mondatban, hogy a négy évvel ezelőtt a szoborba öntött miniszterelnöki fejet rugdaló Dopeman is kénytelen volt elismerni, hogy verbális síkon lényegében kivégezte az ellenzéket.

Más kérdés, hogy nemzetközi porondon ellenfelek bizony vannak. A globális háttérhatalom és annak látható figurái, az Európai Unió vezetői, valamint a Fidesz által előtérbe állított Soros György azon mesterkednek, hogy az unió döntéshozatali rendszerét konszenzusos elvről átállítsák a többségi elvre. Ha ez megtörténik, és megnyílik az út a brüsszeli diktatúra előtt, meglesz a jogi lehetőség arra, hogy a mára már az iszlám martalékává vált Nyugat rákényszerítse létmodelljét Kelet- és Közép-Európára, akkor aligha marad más út, mint a V4-ek összehangolt kilépése és új integrációs formák kialakítása.

Orbán Viktor joggal mondta tavaly Tusványoson, hogy a mi régiónk jelenti Európa jövőjét, hiszen itt van csak esély a keresztény fehér kultúra hosszú távú fennmaradására. Nyugat-Európában a kölcsönösség, méltányosság, igazságosság alapértékeire a legkevésbé sem érzékeny, a minden ember egyenlő méltóságának elvét lábbal tipró muszlimok ötven éven belül még akkor is többségbe kerülnének, ha nem importálnák őket ma is tömegével.

A miniszterelnök ezúttal is mellőzte a mellébeszélést, és ismét a kimondhatóság határait feszegette. Rámutatott, hogy az elért sikerek és a Magyarországon honos nyílt beszédmód között lényegi összefüggés van. Egy probléma megoldásához elengedhetetlen annak fogalmi azonosítása és a megoldási javaslatok számbavétele. A globális háttérhatalom törekvése pedig éppen az, hogy még beszélni se lehessen a lényegről, sőt még e hatalmi képződmény létezéséről sem. Aki mégis megteszi, azt kockáztatja, hogy összeesküvés-elméletek forgalmazójának állítják be.

A magyarországi ellenzék kilátástalanságában a vehemenciába menekül. De erőlködése, hogy agresszív retorikával pótolja az érdemi mondanivaló hiányát, inkább nevetséges, mint félelmetes. Eljutottunk oda, hogy az éveken át szélsőségesnek mondott Jobbik elnöke a Fideszt nevezi szélsőjobboldalinak, amire persze még annyi alapja sincs, mint amennyi azoknak volt, akik az ő pártját látták el ezzel a bélyeggel korábban. A különbség az, hogy bár a Jobbik intézményesült, hivatalos politikája 2016-ig józannak és mérsékeltnek volt mondható, akadtak olyan megnyilvánulásai különböző politikusainak, amelyek kimerítették a szélsőségesség ismérveit. Ezzel szemben a Fidesz esetében egyszerűen semmilyen megfontolható érv nem támasztja alá e minősítést. Nyilván nem tekintem megfontolható érvnek a nemzetközi baloldal és a magyarországi segédcsapatok olyan önvédő kommunikációs technikáit, hogy „aki Soros Györgyöt támadja, az antiszemita, s aki antiszemita, az szélsőséges”. Nevetséges is lenne, hiszen Sorossal élesen szembemegy a hivatalos izraeli kormánypolitika is, márpedig antiszemitának nevezni Benjamin Netanjahut elég erős lenne.

Orbán Viktor évértékelője azon túl, hogy nem sokkal a választások előtt nyilván tartalmazott sikerpropagandának is nevezhető részeket, kitűnő elemzését nyújtotta az európai politikának. Nem véletlenül adta az egyébként mélységesen Fidesz- és nemzetgyűlölő szélsőliberális hvg.hu a beszámolójának azt a címet, hogy „Orbán kinőtte Magyarországot”. Amit jóindulatú fogalmazással úgy is mondhatnánk, hogy a kormányfő politikai víziója, iránymutatási ereje, stratégiai látásmódja túlmutat az ország határain, és az egész kontinens, de legalábbis a Közép- és Kelet-Európa sorsalakítását célozta meg. Mindezt szilárd értékrendi alapon. Munka, haza, család –határozta meg Orbán a legfőbb értékeket beszéde elején. Gondolatmenetébe aforizma értékű, már-már költői megfogalmazásokat is fűzött: „a haza egy szívbéli horgony, amire mindenkinek szüksége van, és a hazafiak inkább elismerést érdemelnek, hogy újra és újra, minden támadás és gúnyolódás ellenére kivetik ezt a horgonyt, és újra és újra a szemünkbe mondják, hogy a haza minden előtt.”Ez a fő baja Orbánnal a nemzetellenes, kozmopolita társaságnak, amelyhez csatlakozott másfél esztendeje a jobb sorsra érdemes Jobbik is. Ez a háttérből mozgatott társaság, amelynek magját a 20. század második felére lényegében érdemi mondanivaló nélkül maradt baloldali liberálisok alkotják, a politikai korrektség jegyében egyre megdöbbentőbb s a természetes józan ésszel egyre inkább ellentmondó aberrációkkal áll elő. A genderideológia jegyében megerőszakolnák a természetet, szélesre tárják a kapukat a gyermekek (!) nemváltoztatása előtt, óvódásokat traktálnak homoszexuális propagandával, zsigerből támadnak mindent, ami fehér és keresztény.

Nem állom meg, hogy ide ne illesszek egy friss élményt: minap mesélte egy pap barátom, hogy egyik kollegáját Brüsszelben nem engedték be egy keresztény jelképpel (hal) az autóján egy katolikus (!) iskola parkolójába, mert sérti a másként gondolkodókat. Nos, ebben a világban vágja Orbán a Magyarországot is maguk képére formálni igyekvők arcába, hogy hazánk „nyolc éve szünetelteti a politikai korrektséget. Süllyesztőbe került az euroblabla, a liberális szépelgés, a korrekt semmitmondás. A szájkosarat visszaküldtük Brüsszelnek, a pórázt pedig az IMF-nek.”

Örömteli, hogy a határon túl nagyobb érdeklődés mutatkozik a választás iránt, mint négy esztendeje. Az okok sokrétűek. Vélhető, hogy a nemzeti erők is jobban szervezettek, hatékonyabban mozgósítanak. Maga a gondolat, hogy mi is választhatunk, mi is letehetjük névjegyünket a magyar sorsalakítás ünnepén, megszokottabbá vált. Feltételezhetően az is hozzájárul a nagyobb választási kedvhez, hogy sokan érzik: nem babra megy a játék. Mert ugyan Orbánnak áll a zászló, de ha netán nem a Fidesz szerzi meg a többséget, hanem a Jobbik és az álbaloldal szövetsége, amelyet még Németh Sándor, a Hit gyülekezetének vezető lelkésze is „szörnykoalíciónak”nevezett, akkor bizony jó eséllyel Magyarország létalapjának módszeres felszámolása kezdődik el. Mert ugyan ki hiszi el a hatalomért minden jel szerint bármire képes Jobbiknak, hogy keresztbe feküdne a kozmopolita globalista hatalomnak?

A keresztény kultúra keblén magyar nemzeti közösségként való létünk kerülne végveszélybe, amennyiben a koherens jövőképpel és programmal nem bíró, háttérből mozgatott ellenzéki fröcsögők ragadnák meg a kormányrudat. Röviden fogalmazva a 2018-as választás esetében: a lét a tét.