Makkay József 2018. március 03., 11:14

A legkártékonyabb rendszer áldozatainak emlékezete

„A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek!” – írta Alekszandr Szolzsenyicin A Gulág szigetcsoport Nobel-díjas szerzője, aki nyolc évet töltött sztálini börtönökben és munkatáborokban. Ennél alaposabban nem is lehet körülírni a barbárságnak azt a fajta ideológiáját, amely mintegy százmillió ember haláláért felelős, és amelyet kommunizmusnak hívnak. És amelynek emléknapja Kovács Béla, a kisgazdapárt volt főtitkárának 1945. február 25-i letartóztatásához kapcsolódik, amikor a leendő totalitárius hatalom koholt vádak alapján mentelmi joga ellenére elhurcolta a magyar politikust, bizonyosságként arra, mi vár az ország lakosságára a hatalmat megkaparintó kommunisták részéről. Ami ezután következett, az már kelet-európai történelem. Az újabb kori történetírásnak egy olyan fejezete, amiről kortárs politikusok, történészek és egyéb közéleti hangadók ma is vitáznak, hogy mégsem volt annyira szörnyű és rossz, mint ahogyan azt „egyesek” beállítják. Mindez oda vezethető vissza, hogy a náci rendszer lezárásától eltérően a kommunizmusnak soha nem volt rendszerszintű pere, ami rávilágított volna e szörnyű korszak embertelenségére, elkövetőinek felelősségére és természetesen ezek felelősségre vonására. Ami ilyen téren történik, nem több az áldozatok arculcsapásánál, megcsúfolásánál, hiszen a néhány pellengérre állított börtönparancsnok vagy egy-két magas rangú kommunista vezető tű a szénakazalban ahhoz képest, hány felelőse van a több évtizedes terrornak.

A felelősségre vonásra, az elszámoltatásra, a múlttal történő őszinte szembenézésre ma már nemcsak politikai akarat, hanem közösségi igény sincs. Ilyen formán ezek a megemlékezések egyre kevesebb embert –rendszerint az áldozatok emlékét ápoló családtagokat vagy szűkebb közösségeket – foglalkoztatnak.

Az igazi terrort csak olvasmányokból vagy dokumentumfilmekből ismerő nyugati szocialisták és kommunisták nyilván nem érdekeltek szembenézni e szörnyű múlttal –amúgy is rég fátylat borítottak rá –, így marad a kelet-európai társadalmak kisebbik részének az emlékezése, amely egymagában nem elég erős kikényszeríteni a kommunizmus perét. E nélkül viszont nemcsak az emlékezet, hanem a mindennemű kárpótlás is felszínes marad.