Gandhi, az erőszakmentesség példaképe
Hetven évvel ezelőtt, 1948. január 30-án oltotta ki egy merénylő Gandhi életét. India legnagyobb huszadik századi gondolkodója és politikusa ma is az erőszakmentes népi törekvések élő emlékezete.
India megszállottjaként immár 23 éve több-kevesebb rendszerességgel visszatérek Magyarországról e szubkontinensre. E földrésznyi országban Gandhi itthon van, jelen van minden zugban, az emberek hétköznapjaiban. Most is látom magam előtt azt a fiatal lányt, akinek egyik itteni első cselekedete volt ideérkezésekor, hogy Gandhi fényképét kitegye íróasztalára. Ahogy telt az idő, később hozzám is eljutottak azok a vélemények, amelyek szerint Gandhi felelős India felosztásáért. Sokat tanulmányoztam munkásságát, így ezek a vádak engem személyesen is érintettek, mígnem egy nap fényképe bekerült az íróasztalom fiókjába. Gandhi azonban a különböző pro és kontravélemények ellenére is százmilliók számára örök.
Mohandász Karamcsand Gandhi a földkerekség talán legismertebb politikusa volt.
Úgy tudott politikus lenni, hogy valójában sokkal több volt ennél. Üzenetei, módszerei nemcsak az akkori világhoz, hanem a maihoz is szólnak. Tanításai mellett személyével is példát mutatott. Hirdette, hogy a szeretet és az erőszakmentesség mindent legyőz, és az élet harcában a gyűlölet legyőzhető a szeretet által. Az angolokat sem gyűlölte, pedig ha valakinek, akkor neki oka lehetett volna rá, hiszen rálátása volt minden olyan jelenségre, amelyre India egyszerű népének nem volt lehetősége.
Vékony hangján, legtöbbször mikrofon nélkül beszélt a tömeghez, amely valójában nem is hallhatta, amit mond. Vagy ha hallotta, nem mindent értett. Gandhi mégis milliókat volt képes megmozgatni, akik sokszor több száz kilométert utaztak azért, hogy áldást kapjanak tőle.
Egyszerűen, kertelés nélkül beszélt mindenről. Népének gyengeségét sem rejtette véka alá: „az angolt ti tartjátok itt! Ha nem vennétek meg az áruját, nem volna értelme, hogy itt maradjon! S ha nem vállalnátok semmiféle hivatalt, zsoldért katonának nem szegődnétek el, ha akarná sem tudná uralmát fönntartani. Szüntessétek meg a vele való együttműködést. Mindezt pedig cselekedjétek békességgel, harag nélkül, nyugodt méltósággal. Az angol egyebet nem tehet: önkormányzatot ad nektek.”
Bár megtehette volna, hogy népének századokon keresztül elszenvedett megaláztatásáért cserébe erőszakra szólítja őket az angolokkal szemben, de ez eszében sem jutott.
Gandhi ellenzett mindenféle erőszakot „ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó.”
Gandhi saját példájával járt politikustársai előtt. Elvárta tőlük, hogy „mindannyian a szolgálatnak szenteljék életüket, gyakoroljanak önuralmat a lehetőségeik szerint és mondjanak le a vagyonszerzés vágyáról”. Ő maga ennek az elvárásnak eleget is tett. Személyes vagyona egy szemüveg, egy szemüvegtartó, egy óra, egy pár szandál, egy tálca és egy kis tálka, ezek voltak földi javai, de annál nagyobbak voltak szavai és tettei.
Párttársai, az Indiai Nemzeti Kongresszus képviselői felé azzal a kérelemmel fordult, hogy „képviselői jogot csak az szerezzen, aki naponta egy órát fon”, utalva a mozgalomra, amit annak érdekében kezdeményezett, hogy mindenki házilag készítse el saját öltözékét. A néptömegek felé úgy fogalmazott: „választói joggal csak azok bírjanak, akik a felnőttek részére rendezett esti tanfolyamokat rendszeresen látogatják.”
India első miniszterelnöke, Nehru arra való tekintettel, hogy az országban sok vallás létezik, a vallást ki akarta hagyni a függetlenségi mozgalomból, amire Gandhi így reagált: „a nemzet egy erkölcsi lét is, nemcsak politikai.”
Bármilyen furcsán hangzik, Gandhi a városiasodásnak és a vele együtt járó modernizációnak sátáni erőt tulajdonított.
Indiát sok százezer önellátó falu láncolataként képzelte el.
Ebben Nehru is ellene fordult felróva neki, hogy a falusi életet dicsőíti. Élete vége felé maga Gandhi is arra panaszkodott, hogy senki sem figyel szavaira, csak fényképeket akarnak vele készíteni.
1947. augusztus 15-én, amikor India szabadságra ébredt, ő volt az egyedüli személy, aki a politikai garnitúra közül hiányzott Új-Delhiből. Gandhi ez alatt éhségsztrájkot folytatott Kalkuttában a kirobbant hindu–muzulmán öldöklés megállításáért.
Életéből két nagy eseményt említenék, amelyekkel milliókra hatott. Ő volt az, akit Angliában sivítva fogadtak a textilmunkások – ahogyan ma egy sztárt fogadnának a fiatalok –, éppen azok a kétkezi munkások, akik Gandhi otthoni kampánya miatt, vagyis az angol szövetégetés okán kerültek utcára. Ekkor kérdezték meg tőle, mi a véleménye arról, hogy Angliában több mint három millióan kerültek utcára az ő tiltakozó akciója nyomán. Gandhi erre így reagált: „nekem otthon, Indiában 30 millió munkanélkülim van”.
Szintén a 30-as években történt, amikor Gandhi több tízezer hívével a tengerig gyalogolt, hogy tiltakozásul sót pároljanak a sómonopólium ellen. Az akciónak olyan nagy jelentőséget tulajdonított, hogy a tengernél felemelt a tenyerében egy marék sót, majd így kiáltott fel: „meg fogom rendíteni a brit birodalmat!”
Ami ezt követően történt, az már történelem: a tiltakozási hullám 3 halottat és 321 sérültet hagyott maga után, és innen már nem volt visszaút, a brit birodalom ereje végképp meggyengült. Mindezt Gandhi azért tudta megtenni, mert a nép mögötte állt. És ő a vezére volt.
Gandhit többször is börtönbe zárták az angolok, de mindegyik alkalommal idő előtt kiengedték. Vélhetően azért, hogy ne növeljék az amúgy is rendkívüli méretűvé vált népszerűségét.
Az egész világ Gandhi adósa. Az ENSZ közgyűlésének határozata alapján 2007 óta Gandhi születésnapját, október 2-át az erőszakmentesség világnapjává nyilvánították.
Ma is nehezen megbocsátható a széles tömegek számára, hogy Gandhi 1948-ban éhségsztrájkot kezdeményezett azért, hogy India adja át az ország testéből leszakadt új országnak, Pakisztánnak a nemzeti vagyon neki járó részét. Kereken hetven évvel ezelőtt, az életét kioltó három golyót is azért szánta neki a merénylő, mert szerinte Gandhi elárulta hazáját.
India kaszton kívülijei is hátat fordítottak neki, és helyette az India alkotmányát tető alá hozó Bhimráo Rámdzsi Ambedkárt részesítik előnyben, aki sokat tett sorstársaiért. Ambedkár többek között kiállt azért, hogy a kaszton kívülieknek önálló törvényhozási választókerületei legyenek. Ezt Gandhi a 30-as években megakadályozta, és éhségsztrájkot kezdeményezett, Ambedkár pedig visszavonulót fújt félve attól, hogy ha Gandhi belehal a böjtbe, akkor a nép haragja ellenük fordul.
Gandhi teljes körű elfogadását nehezíti az a tény is, hogy egyesek szerint – bár Gandhi 36 évesen cölibátust fogadott – magát úgy tesztelte évtizedeken keresztül, hogy fiatal lány tanítványait arra kérte, mellette térjenek nyugovóra.
Indiában minden évben, halálának évfordulóján, január 30-án ünnepség keretében emlékeznek meg róla. Délelőtt 11 órakor megszólalnak a szirénák és leáll két percre az élet.
A Dzsabalpur városában lévő Gandhi-szobrot idén azonban ismeretlen tettesek bekenték feketére. Gandhi pártja, az Indiai Nemzeti Kongresszus aktivistái erre úgy reagáltak, hogy arcukat feketére kenve a rendőrség elé vonultak panaszt tenni. Jól látható, ma sem könnyű igazságot tenni Gandhi öröksége és megítélése körül.
Az erdélyi író, Balázs Ferenc három napot töltött Gandhi ashrámjában 1928 júniusában. Indiai tartózkodása alatt egy középiskolai tanár azzal a kijelentéssel lepte meg, hogy „Gandhi a maga passzív ellenálló mozgalmával a magyar szabadságharc könyvéből másolt át egy lapot.”
A passzív ellenállás fogalma – bár korántsem volt olyan széleskörű, és ismert, mint Indiában – nálunk a nemzet bölcséhez, Deák Ferenchez és a Bach-korszakhoz köthető. Deák ilyen gondolatokkal állt ki a passzív ellenállás mellett: „megvetni az önkényuralmat, nem tudni szolgáiról semmit, mintha itt sem élnének”.
„Ne érezze magát az osztrák otthon sehol, soha, semmiben. Legyen s maradjon idegen e földön, ne szeresse senki. A társaságok ne fogadják be. A családok és házak küszöbei legyenek elzárva előttük. A nők ne bocsássák közelükbe, a férfiak ne barátkozzanak, ne mulassanak velük. Legyenek olyanok, mint a pestises, akit mindenki kerül, akitől mindenki fél.”
Deák azt is leírta, hogy a „reánk zúdult vihar” és „a hatalom folytonos megtámadásainak” közepette a magyar nemzet csak úgy menthető meg, ha a társas érintkezés nyelve a magyar marad, és kultúránkat a társas élet magánkörében, táncvigalom során, a magyaros ruhaviselet hagyományának megtartásával ápoljuk minden olyan helyen, ahol „a hatalom szava nem hat”. Deák másik levelében kifejti, hogy „mi itt Pesten semmi módon nem akarunk németekké lenni, s minél inkább erőltetnek bennünket, annál inkább vonakodunk elválni nemzetiségünktől. Természetes ösztön ez egyes emberben úgy, mint egész nemzetben, hogy meghalni nem akar”.
A kortársak azokat tartották Magyarország passzív ellenállóinak, akik kitartottak az 1848-as törvények mellett, akik bojkottálták a kormányzat rendezvényeit, és ahol lehetett, kijátszották az intézkedéseiket,
nem fizettek adót, illetve a törvény elől menekülő honvédokat bújtatták, és minden lehetséges fórumon ragaszkodtak a magyar nyelv használatához. Az ország legjelentősebb politikai ereje, az egykori birtokos köznemesség zöme passzív ellenállást folytatott. Ez bizonytalanná tette a kormány helyzetét, azonban nyilvánvaló volt, hogy ezt az ellenállást nem lehet sokáig fenntartani, főleg az anyagiak miatt nem, hiszen az emberek rákényszerülnek arra, hogy munkát, hivatalt vállaljanak.
Bagosi Hajnal, Mumbai (India)