A multikulturális felsőoktatás illúziója
A Bolyai Egyetem körüli rendszerváltás utáni viták a múlt ködébe vesznek. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem multikulturalizmusa még a magyar oktatókat is elkápráztatja, miközben többen állítják: nem ez az igazi megoldás.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetemet ma multikulturális felsőoktatási intézményként tartja számon a bukaresti szakminisztérium és a kolozsvári egyetem román és magyar vezetősége egyaránt. A magyar felsőoktatásról készülő cikkünkhöz azt szerettük volna megtudni, hogy 2018-ban mit jelent a multikulturalizmus. Az ezt szabályozó 2011-es törvény vajon mekkora autonómiát biztosít a magyar tagozat számára, illetve a mai magyar nyelvű oktatást az egyetem tanárai mennyire tartják átmenetnek az önálló Bolyai Egyetem létrehozásához?
A kilencvenes években az önálló állami magyar egyetemért folytatott kemény vitákat átélt újságíró csodálkozva tapasztalja, hogy az egyetem mai multikulturalizmusával elégedett magyar oktatók zöme a Bolyai Egyetemet régmúlt idők lezárt történetének tartja, amely napjainkra elveszítette aktualitását.
A hivatalos álláspont mögött azonban ott van az anyagi és személyzeti gondokkal küszködő kétnyelvű egyetem útkeresése, ahol sok szakon a magyar továbbra is csak megtűrt, másodlagos nyelv – a kétnyelvű feliratok hiányáról nem is beszélve.
Az 1990-ben alakult és alapszabályzatában az önálló állami magyar egyetemért küzdő Bolyai Társaság elnöke megkeresésünkre annyit mondott, hogy szervezetük különböző pályázatokkal a mai Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében zajló oktatást támogatja, a Bolyai Egyetem visszaállításával már rég nem foglalkoznak...
Nincs más választásunk, mint visszakanyarodni a kezdetekhez, a kilencvenes évek eleji „Bolyai-lázhoz”, amikor az egyetemen oktató magyar tanárok szinte kivétel nélkül kiálltak az önálló állami magyar egyetem újraindítása mellett. Ezt bizonyítja a kolozsvári Szabadság című napilap 1990. január 7-i lapszámában megjelent nyilatkozat, amelyet az egyetem 168 aktív és nyugalmazott oktatója írt alá. A nyilatkozat többek között kitér a Bolyai Egyetem 1959-es kényszerű beolvasztására, ami „semmiképp nem szolgálhatta a románok és a magyarok közeledését, sőt indokolatlanul kölcsönös vádaskodások és bizalmatlanság forrásává vált.” Az aláírók kijelentik:
(...) Az önálló kolozsvári magyar egyetem visszaállítása nem a romániai magyar nemzetiség elkülönülését, hanem a Nemzeti Megmentési Front által meghirdetett és részünkről, egyetemünk megszűnése óta nagyon hiányolt teljes, egyéni, és kollektív jogegyenlőség biztosítását jelenti”.
Kása Zoltán professzor (portrénkon) mintegy három évtizedet tanított a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, amelynek 2000–2004 között rektorhelyettese volt. A kilencvenes években az önálló állami magyar egyetem újraindítása körüli szakmai viták egyik résztvevőjeként emlékezik az eseményekre. A Bolyai Társaság elődjeként létrejött Bolyai Bizottság vezetőségi tagja volt, és ebben a minőségében több kolozsvári magyar oktatóval közösen küzdött több fronton is a Bolyai Egyetem újraindításáért.
A 2008 óta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen oktató professzorral járjuk körül a romániai felsőoktatás multikulturalizmusát, ami szépen hangzik, de Romániában soha nem működött. A magyar tanárok zöme ezzel a ténnyel közvetlenül a rendszerváltás után már tisztában volt, így alakulhatott ki közös egységfront a Bolyai Egyetem újraindításáért.
Meg volt győződve, hogy 1990 őszétől a magyar diákok az újjáalakuló Bolyai Egyetem keretében kezdhetik el az új tanévet”.
A lelkesedés azonban rövid ideig tartott, mert Pálfalvit leváltották tisztségéből, és soha nem derült ki, mire alapozta túlzott optimizmusát. Kása Zoltán szerint az akkori tanügyminiszter, Mihai Şora nyitott volt a magyar felsőoktatás újjászervezésére, de ehhez már akkor sem volt politikai támogatottsága a rendszerváltás utáni első román kormány részéről.
A Bolyai Egyetem ügye azonban nyitott kérdés maradt. Az már a romániai magyar politikum, az RMDSZ hozzáállását jelzi, hogy a későbbi lehetőségek is elúsztak. A kolozsvári professzor az 1993-ban megjelent akkreditációs törvényről beszél, amelynek előkészületeiről a Bukarestben tartózkodó RMDSZ-politikusok és a korabeli tanügy-minisztérium magyar államtitkára nem tájékoztatta a kolozsvári magyar egyetemi oktatókat, hogy a törvény megjelenéséig tető alá lehessen hozni egy magyar nyelvű tanárképző főiskola alapító okiratát, ahogyan azt számos romániai városban – Nagyváradtól Nagyszebenig és Szucsáváig – megtették a helyi egyetemalapító román körök. Az újonnan alapított román felsőoktatási intézményeket az új törvény alapján kivétel nélkül elfogadták, Kolozsváron azonban mégsem született meg a Bolyai Egyetem.
– véli Kása Zoltán, és érvét egy történettel is alátámasztja. Valamivel később az önálló magyar karok működéséről született részletes dokumentációt adtak át Kolozsváron az RMDSZ elnökének, Markó Bélának és Kötő Józsefnek. A magyar oktatók részéről jelen volt Vanek Ferenc, Péntek János, Néda Árpád, Szilágyi Pál és Kása Zoltán. A találkozón Markó úgy fogalmazott: ez nehéz ügy, de próbálnak megoldást találni rá. Az RMDSZ elnöke akkor hívta be Borbély László alelnököt, akiről kiderült, neki kellene az ügyet intéznie. Kása így emlékszik a történetre: „noha ő lett volna az első számú érdekelt, Borbély László csak rövid időre jött be, kezet fogott, és a dossziéval azonnal ki is lépett.” A jelenlévő tanároknak eleve rossz érzésük támadt, ami később be is igazolódott: Borbély László semmit nem tett a Bolyai Egyetemért, sem a Babeş–Bolyai keretében működő magyar karok létrehozásáért. Kása szerint a sikertelenség fő oka abban keresendő, hogy az RMDSZ mindig eljátszotta: akarja a Bolyai Egyetemet, de igazából soha nem gondolta komolyan.
Kása Zoltán tíz éve jött el a Babeş–Bolyairól, de utána még pár évig ott tanított. Úgy véli, az egyetemen belül ma lényegesen több a magyar tagozat autonómiája, mint a kilencvenes években, de ez sem elegendő. „Amikor eljöttem, több tanárkollégám haragudott rám, de később van, aki igazat adott, mert a saját bőrén tapasztalta, mennyire felszínes az egyetemen a román és magyar oktatók együttműködése” – magyarázza a tanintézmény egykori oktatója.
A fő gondnak azt tartja, hogy a román szenátusnak kell rábólintania minden magyar kérésre, aminek a kimenetele magyar szempontból eleve kérdéses. Mint fogalmaz: „ne áltassuk magunkat a romániai multikulturalizmussal, mert az nem működik. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE-n) szinte sehogy, Kolozsváron pedig valamivel jobban, de itt sem úgy, ahogyan mi szeretnénk”.
Kérdésemre, hogy az egyetemi oktatók vajon miért nem akarnak őszintén beszélni e belső gondokról, Kása úgy véli: „az emberek nagy része nem hajlandó saját érdekét a közérdek mögé helyezni. Ez sokkal egyszerűbb és könnyebb megoldás”. Másrészt a szakember úgy látja, az oktatók is tisztában vannak azzal, hogy egy új magyar egyetemet nagyon nehéz lenne létrehozni. A Sapientia, a Babeş–Bolyai, a Partiumi Egyetem és a MOGYE mellett egy új állami magyar egyetem indításában már kevesen hisznek. A megoldás nyilván az lenne, ha az új állami egyetem a meglévő magyar szakokat átvenné, de ezt legkevésbé a Babeş–Bolyai magyar oktatói támogatnák.
Hamar kiderült, hogy a magyar állami pénzzel létrehozott és fenntartott Sapientia Tudományegyetem nem oldja meg az erdélyi magyar önálló felsőoktatással szemben támasztott valamennyi elvárást. Az elsősorban műszaki oktatásra szakosodott Sapientiáról hiányoznak a tanári szakok, amelyek magyar nyelven ma szinte kizárólag csak a Babeş–Bolyain érhetők el. Annak ellenére, hogy a szakma tisztában van vele, az itteni magyar nyelvű tanárképzés gyenge minőségű, a Sapientia vezetősége mégsem meri bevállalni e szakok beindítását. Ez egyféle nyílt konfrontációt eredményezne a Babeş–Bolyaival, amelynek a vezetősége akár a bukaresti akkreditációs bizottság szintjén is keresztbe tenne a törekvésnek. Volt ennek már előzménye a csíkszeredai kar esetében.
Sokat mond az a tény, hogy a Sapientia és a Babeş–Bolyai között ma semmiféle hivatalos együttműködés nincs az egyetemek vezetősége szintjén.
Három évvel ezelőtt éppen Kása Zoltán szövegezte meg az együttműködés elvi alapjait, amivel a Babeş–Bolyai rektorhelyettese, Soós Anna nem értett egyet. Azt kérte, a készülő iratban tüntessék fel: mindkét egyetem megtiltja, hogy oktatói a másik egyetemen tanítsanak. Habár a kérést a sapientiások furcsának tartották, mégis belementek a módosításba, hogy végre jöjjön létre intézményes együttműködés a magyar tanárok között. A kijavított és elküldött szerződés aláírására azonban három éve várnak. Mindez jól érzékelteti az erdélyi magyar felsőoktatáson belüli feszültségeket. Szerencsére a magyar oktatók mindkét egyetemről így is összejárnak a különböző tudományos fórumokra.
Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy a magyar felsőoktatás közös dolgait megvitatni hivatott erdélyi magyar felsőoktatási fórum sem működik, amelyen a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a MOGYE és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektorhelyettesei, valamint a Partiumi Keresztény Egyetem, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorai vesznek részt.
A felaprózódott és arctalan romániai magyar felsőoktatás jövője egyelőre sok ismeretlenes egyenlet. Kása Zoltán lehetőségként említi a Sapientia román és magyar állami támogatását, amely hosszabb távon a romániai magyar állami felsőoktatás alapintézménye lehetne integrálva például a jó ideje sok vihart kavaró magyar nyelvű marosvásárhelyi orvosképzést is. Ez utóbbihoz saját kórház is kellene, de az egyetem 27 hektáros marosvásárhelyi földterülete több mindenre elegendő. Mindez persze nem helyi szinten dől el, hanem a döntéshozó politikusok asztalán. Mint ahogy az egész romániai magyar felsőoktatás helyzetének megnyugtató rendezése is tőlük függ.