Makkay József 2018. február 02., 21:23

„Merjünk kicsik lenni!”

Nem kísérte izgalom Viorica Dăncilă új román miniszterelnöknek és kormányának a beiktatását: a Szociáldemokrata Párt, valamint a Liberálisok és Demokraták Szövetségének a kormánykoalíciója olajozottan működött. Meglepetésre tehát nem kellett számítani. A szavazás előtti héten az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szédítgette ugyan erdélyi magyar szavazótáborát, hogy a szövetség bizonytalan, és majd hétfőn fog dönteni a kabinet elfogadásáról, de hát azt már korábban sejteni lehetett, hogy az RMDSZ álláspontja az egyöntetű támogatás lesz. Látható volt ez már az előző heti találkozó után, amikor Viorica Dăncilă és Kelemen Hunor áradozott a megbeszélés őszinteségéről. Holott semmi olyasmiről nem esett szó, ami érinthetné például az erdélyi magyarság közösségi jogait.

Hogy miért is szavazta meg az RMDSZ az immár harmadik szociáldemokrata kormányt egy év alatt, számomra rejtély. És nem is várok rá választ, mert úgysem kapnék. Főleg olyan előzmények után nem, amikor immár hónapok óta kormánypárti egységfront alakult ki az erdélyi magyarsággal szemben, ami az idei centenáriumi ünnepség alatt csak erősödni fog. Minekutána a kormánykoalíció az RMDSZ nélkül is biztonságosan alakíthatott volna kormányt, nehezen érthető, hogy az erdélyi magyarság mit kaphat az újabb elköteleződésért cserébe.

Az RMDSZ magyar ellenzéki pártja, az Erdélyi Magyar Néppárt tízpontos állásfoglalásban rögzítette, hogy a kormánytámogatás feltételéül kellene szabni többek között az autonómiaformák megvalósításáról szóló román–magyar párbeszéd beindítását, az anyanyelvhasználat törvényes kereteinek kibővítését, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem ügyének rendezését vagy a Székelyföldet is érintő észak-erdélyi autópálya mihamarabbi megépítését. Minden bizonnyal a néppárt képviselői is tudják, hogy e vágyálmok rég lekerültek az RMDSZ-es  „reálpolitika” napirendjéről, ahol az adok-kapok játék jóval kisebb, és jelentéktelenebb tétben megy. Az erdélyi magyar többségi politikumnak sikerül napi rendszerességgel a „klasszikussá” vált magyar szocialista politikus, Kovács László híres mondását megélni: „merjünk kicsik lenni!” Az erdélyi magyar rögvalóságban meghonosított kishitűség annyira beívódott a politikai köztudatba, hogy ha a kisebbségi magyar tárgyalódelegáció tagjaira Bukarestben rámosolyog a végtelenségig középszerű bábminiszterelnök-asszony, politikusaink úgy viselkednek, mint a kamasz kisfiú, akinek először fogja meg kislány a kezét.

Bárhogy is legyen, az új kabinet ott folytatja, ahol elődje abbahagyta. Az akasztásos jelenet már lecsengett ugyan, de ne legyenek illúzióink: a centenárium évéből csak egy hónap telt el.