Somogyi Botond 2018. január 26., 21:16

Ronaldinho, az igazi Fenomén

Ronaldinho abbahagyta – nem bombahírként érkezett a bejelentés, hiszen előbb-utóbb számítani lehetett rá. Mégis rosszul esett. Mert immár nem láthatom A futballistát. Igaz, Ronaldót (a valódit, a brazilt) emlegetik a Fenoménnek – góljaival rá is szolgált ugyan –, de nekem mégis Ronaldinho volt a Fenomén. Az utóbbi években már nem Európában játszott, de az interneten mégis követni lehetett azokon a kisfilmeken a cseleit, amelyeket még 36 évesen is néha előhúzott a csak őáltala ismert kiapadhatatlan tarsolyából.

A fiam „focibolond”, nyilván jó értelemben. Szinte az összes valamire való játékos nevét ismeri, s mivel látja, hogy hetente töméntelen mérkőzést megnézek, a 80-as évek csapatait és játékosait is ismerem – az eredményeket beleértve –, többször megkérdezte már, ki a kedvenc játékosom. Neymar, Messi, Ronaldo vagy valaki más? Halvány fogalmam sincs, hogy ma ki a kedvencem – válaszoltam. Évekkel, évtizedekkel ezelőtt rengeteg játékos közül válogathattam: Batistuta, Gullit, Klinsmann, Van Basten, Totti, Del Pierro, Giggs, Romario, Bergkamp, Maldini, Raul és a sort folytathatnám.

Ma már más világ van. Jelenleg is vannak kiváló játékosok, nem tagadom. De valahogy mégis minden teljesen más: a rengeteg pénz, a pökhendi nyilatkozatok, a sorozatos klubváltások, az eltitkolt milliók, az adócsalások, a barátnők „dobálása”. És a sort talán itt is lehetne folytatni. Az értékek mintha a futballisták nagy részéből kihalt volna: a klubhoz való hűség, a társak iránt való tisztelet, a sport iránti alázat ma már csak fogalmak. Nehezen tudnék két-három futballistát megnevezni, akinek játéka, hozzáállása, viselkedése örömöt jelent és tiszteletet parancsol számomra.

Ronaldinho viszont minden szempontból a csúcs volt. Még a rivális csapatok szurkolói is elismerték nagyságát. Nem véletlen, hogy barcelonai játékosként a madridi stadionban felállva tapsolták, miután harmadik gólját is bevágta a Real Madrid kapujába a Santiago Bernabeuban. Öröm volt nézni játékát. Az ember alig várta, hogy hozzá kerüljön a labda, mert mindig valami váratlan történt: egy újabb csel, újabb félrenézős passz, egy piruett vagy „kötény”, látványos „e-

sernyő” – s mindez széles mosoly kíséretében. Amely véletlenül sem az ellenfél megalázásának vagy a társ kicsúfolásának a jele volt, hanem a futball iránti szeretet, a játék felhőtlen öröme. Amely ott volt a szája szélén akkor is, amikor csapata vezetett, de akkor is, ha vesztesen hagyta el a pályát. Nem fetrengett, nem kiabált, a bírókat nem szidta és nem kérte számon őket.

Elsősorban nem a pénzt nézte, hanem játszott. Mert azt viszont szerette, s ez minden megmozdulásán – pályán és azon kívül is – meglátszott rajta. Ha úgy adódott, eligazolt Mexikóba, vagy később a füves pályát teremfocira váltotta. Mert ott is játszhatott – kedvére és a nézők nagy örömére.

Néhány napja 37 évesen bejelentette visszavonulását: pályán többé nem láthatjuk. Ronaldinho abbahagyta. Egy újabb nagy játékossal lett szegényebb az igazi futball – és mi mindnyájan.