Makkay József 2017. december 22., 22:03

Boldogság, gyere haza!

Spiró Györggyel készült interjút olvasok legújabb könyvéről egy magyarországi lapban, és addig jutok el, amíg a nagyra tartott kortárs író azt mondja, még a Kádár-rendszerbeli szocializmusban is jobb volt, mint ma Magyarországon. Ekkor leteszem a lapot, mert nincs kedvem tovább olvasni. Belefáradtam már a minden információs csatornán folyó panaszáradatba arról, hogy a mai ember mennyire rosszul él, mennyire kiszolgáltatott, mekkora diktatúra veszi körül, meg egyáltalán, milyen szörnyű a mai világ.

Tulajdonképpen nem magyar sajátosság ez. Az idén, amikor többet utaztam Európában és családostól megfordultunk Párizsban, Brüsszelben, Kölnben és Bécsben, az újságírói kíváncsiságtól vezérelve ismerős és ismeretlen emberekkel beszélgetve szinte mindig előbuggyant az állandó panasz: a mai világ összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint a pár évvel vagy évtizeddel ezelőtti. És hiába mondtam, hogy ha beszélgetőtársam a Ceauşescu-rendszerben élt volna, teljesen másként kezelné a jó és rossz, a szegénység és gazdagság, a jólét és a nyomor fogalmát. Mindez nem segített, mert az emberek egy részének illuzórikus elképzelése van arról, hogy milyen az igazi jólét, és az milyen kocsit, milyen kirándulást, mekkora házat és mekkora fizetést jelenthet.

A globális világ csillogó fényei nemcsak megtévesztők, hanem sokakat kényszerképzetekkel, elérhetetlen vágyálmokkal üldöznek, és állandó stresszben tartanak.

Elevenen él emlékezetemben nagymamám háborús története, amikor elmesélte, hogy a legnagyobb ínség közepén nagy fazéknyi puliszkát főzött az asztalt körülülő hat gyereknek – nagyapám akkor már valahol a fronton küzdött az életéért –, és amikor éppen tálalta volna a csemegének számító túrós puliszkát, két katona felkapta a fazekat, és kivitte a házból. Szerencséjük volt, hogy életben maradtak. Éhesen ugyan, de nyugovóra hajthatták fejüket.

A reggeliző asztal tucatnyi választéka között ma mindezt hiába mesélem gyerekeimnek, mert egyrészt nincs tudomásuk arról, hogy milyen az éhség és a nyomorgás, másrészt ők is azt látják, hogy vannak osztálytársaik, akiknek jobban megy, mint nekik. És a nyolcvanas évek üresen kongó élelmiszerüzleteinek látványa is csak kuriózumként hat nemzedékükre, de még azok egy részére is, akik ugyan átélték a kommunizmust, de valami megmagyarázhatatlan okból ma is visszasírják. Mert minden jobb és szebb volt, mint ma.

Ha a mai társadalmaknak van jól körülírható tömegbetegsége, akkor az egyértelműen az állandó elégedetlenség, a vágyálmok által kergetett délibábok, a pénzzel és gazdagsággal társított és utolérhetetlennek tartott jólét. Soha nem ott jó, ahol vagyunk. Mindig máshol és más korban szeretnénk élni.

A sajtó részben e határok nélküli tömeghisztériának a lenyomata, a globális elégedetlenség tükörképe, a „mindent elérhetsz, csak akarni kell” reklámarca, ahol elhitetik az emberrel, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha a legújabb és legdrágább telefon, kocsi, tévéképernyő vagy hajókirándulás a tied.

Pszichológus barátom szerint ezért van az, hogy annyi boldogtalan ember talán soha nem volt a világon, mint manapság.