Sérültekért, idősekért, hontalanokért
A teológusokat naphosszat zsoltárokat éneklő, Bibliát tanulmányozó diákokként képzelik el. Pedig a lelkésznövendékek nemcsak legáció idején élik hivatásukat. A diákokkal a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet humanitárius programjairól beszélgettünk.
Van, aki kabátot, pokrócot és levest visz a hajléktalanoknak, mások szórványtelepüléseken hirdetik az igét, megint mások társaságra és reményre vágyó időseket látogatnak. A feladatokat alaposan szétosztják, a teológusok pedig megmutatják, hogy a tengernyi tanulnivaló mellett a valódi segítségnyújtásra is szorítanak időt. Várdai Dávid teológushallgató az intézet látássérültekkel foglalkozó misszióját vezeti, amely során speciális iskolába járó gyerekeknek tart bibliaórákat, elsősorban szentírásbeli történeteket mesél fiatalos szájízre szabva. A bibliai részletet rendszerint meg is beszélik a felolvasás után, időnként interaktív játékokkal színesítve, elősegítve a megértésüket.
„A bibliaóra mellett rendszeresen járunk kulturális, ifjúsági rendezvényekre, színházba, sétálni és vasárnaponként istentiszteletre. A célja mindennek, hogy együtt legyünk illetve, hogy színesebbé, változatosabbá tegyük a kissé monoton iskolai programot folytató gyerekek életét” – magyarázza a program felelőse, aki bibliaórát hetente egy alkalommal tart a látássérültek speciális iskolájában. A Protestáns Teológiai Intézet istentiszteleteire minden vasárnap elkíséri a gyerekeket, a kötetlen programokat a tanulókkal és oktatóikkal egyeztetve szervezik meg. Várdai azonban nincs egyedül: a harmadéves hallgatók segítenek neki a gyerekek eligazításában, amikor a városban tartott kulturális rendezvényre mennek.
„A gyerekek hétköznapjainak színesebbé formálása mellett igyekszünk a tiszta és segítő evangéliumot is átadni nekik, fogyasztható formában, szóval és tettel egyaránt” – fogalmazott Várdai Dávid. Bevallotta,
nem könnyű feladat hétről-hétre élvezhetővé tenni a bibliaórákat, de elmondása szerint hatalmas mennyiségű szeretetet kap a gyerekektől, akik nemcsak hálásak a programokért, de őszintén rávilágítanak arra, hogy a teológus miben hibázik, és javaslatokkal állnak elő a találkozók érdekesebbé formálásáért.
A teológusokat sokan naphosszat zsoltárokat éneklő, Bibliát és görög, latin fordításokat tanulmányozó diákokként képzelik el, pedig a fiatalok rendszeresen felpakolnak szendvicsből, nápolyiból és elindulnak a mezőségi szórványvidékekre igét hirdetni. Tatár László, a misszió vezetője elmondta: kéthetente vasárnaponként négy hallgató viszi magával az evangéliumot Kékesre, Magyarborzásra, Melegföldvárra és Katonára: az első két faluban délelőtt tizenegy órakor kezdik az istentiszteletet, majd fél kettőtől folytatják a további településeken. A teológusok így igyekeznek segíteni a szórványban szolgáló, több helység apró gyülekezetéért felelő lelkészeinek munkáját, akik minden héten egyik településtől a másikig mennek igét hirdetni.
„Örömmel vállaltam el a program vezetését, mert nemcsak látványos gesztusról, hanem valódi építésről, segítségnyújtásról szól a mezőségi misszió. Ráadásul akadályokba sem igen ütközöm a szervezéskor, teológustársaim készséggel indulnak útnak. A szórványtelepülések gyülekezeti tagjaitól számos pozitív visszajelzést kapunk, ami azt bizonyítja, igény van a szolgálatokra, illetve valóban hasznos és értékes a tevékenységünk” – osztotta meg tapasztalatait az egyetemista.
Az elsőévesek épp hogy beleszagolnak a teológia hangulatába, máris a humanitárius tevékenységek sűrűjében találják magukat. Ugyanis
a teológia konyhájáról rendszeresen hordanak ebédet a város idős, már nehezen mozgó lakóihoz.
Vass Lehel, a misszió felelőse elmondta: a tevékenységet hagyományosan a mindenkori első évfolyam hallgatói végzik, a programban pedig olyan idősek vesznek részt, akik – bár megrendelik az intézettől az ebédet, de – egészségi állapotuk miatt nem tudnak eljönni érte. A tevékenység ugyanakkor közel sem merül ki az ételhordásban.
„A teológushallgatók elszaladnak a napi menüvel, és egy rövid beszélgetés erejéig társaságot is nyújtanak az időseknek, igény szerint pedig rövid áhítatokat is tartanak. A programban szereplők nagy része egyedül él és igényli a társaságot, de olyan személy is akad, aki kifejezetten azért rendel ételt, hogy legyen, akivel mindennap egy kicsit elbeszélgessen” – magyarázta a missziófelelős.
A beszélgetések során az idősek megosztják élettapasztalataikat a fiatalokkal, akik az építő társalgásoknak köszönhetően később, lelkészként a gyülekezetük korosabb tagjaihoz is szólni tudnak majd.
Az öregek és az egyetemisták között gyakran olyan szoros kötelék alakul ki, mint nagyszülő és unokája között. Éppen ezért sűrűn fordul elő, hogy sok teológus a misszió utáni években is ellátogat ahhoz, akihez megannyi emlékezetes beszélgetés és áhítat köti. Vass Lehel kifejtette, időnként egy egész csoport látogat el a kedves öreghez ebéddel a tarsolyában: karácsony előtt kántálni mennek, a Szeretethíd program keretében pedig a hallgatók nagytakarítást végeznek, ahol igény van rá. Emellett a nagy egyházi ünnepeken külön összeállított élelmiszercsomagokkal is megajándékozzák az időseket.
Ezt a programot idén huszonhat elsőéves egyetemista végzi, de gyakran besegítenek felsőbb évesek is, akik szívesen látogatják meg kolozsvári „nagyszüleiket”. A bő létszámnak köszönhetően a diákok napi rendszerességgel hordanak ki ebédet.
„Igyekszünk nemcsak testi, de lelki táplálékot is nyújtani a programban résztvevőknek. Sokszor eszembe jut, hogy majd én is megöregszem és magatehetetlen, magányos emberként mekkora jelentőséggel fog bírni számomra egy egyszerű beszélgetés. A programba legutóbb felvett idős hölgynél tett látogatásunkkor a lányuk kísért ki minket, akinek hamarosan vissza kell utaznia Athénba. Könnyes szemekkel köszönte a segítséget. Az ilyen pillanatoknál érzem azt, megéri végezni a missziót” – mesélte tapasztalatait Vass Lehel.
A teológusok az otthonuktól már elszakadni kényszerült, öregotthonokban élőket is rendszeresen látogatják. Bár a szükséges fizikai ellátást az adott intézmény biztosítja, a reményt, a szellemi erőt a lelkésznövendékek ápolják bennük. A negyedévesek szombatonként mindhárom kolozsvári öregotthonba ellátogatnak, és igyekeznek mindenkivel megtalálni a közös hangot. „Számos olyan idős van, akihez nem jár ismerős vagy rokon, így mi igyekszünk társaságot nyújtani, de sokan vannak, akik hétről-hétre arra vágynak, hogy valaki elmagyarázza nekik a Bibliában éppen olvasottat” – mondta Tökölyi Csaba, a misszió felelőse. Tökölyi több társához hasonlóan néha kételkedik, hogy egy ágyhoz kötött, súlyos betegnek mennyit ér a teológus szava, de hiszi, hogy érdeklődéssel, gesztussal is megerősíthető a lelki rászoruló.
Szakács Enikő, Derzsi Anita és Tőtös Emese a teológia hajléktalanmissziójáért felel. Minden hétfőn szendvicset, csütörtökönként meleg ételt osztanak a hontalanoknak, rászorulóknak. A másod- és ötödévesek együtt készítik elő az ennivalót az intézet konyháján, ahonnan rizs, csirkecomb, gőzölgő zöldségleves kocsikázik a törökvágási gyülekezetig, a rendszeres találkozóhelyig, ahol a református gyülekezet diakóniai csoportja segíti a teológusokat.
Az ebédet rendszerint rövid áhítattal kezdik, a fogyasztás után pedig nem hagyják rögtön magukra a rászorulókat, hanem igény szerint elbeszélgetnek azokkal, akik lelki táplálékra is vágynak. A hajléktalanok ilyenkor mondják el a program vezetőinek, mire lenne szükségük. Szakács Enikő elmondta, időről-időre ruhaadományokat, tisztálkodó szereket és minden olyan hasznos tárgyat gyűjtenek a hontalanoknak, amelyek segítenek túlélni az utcán.
Hisszük, ezzel a kevéssel is emberségesebb hellyé tehetjük Kolozsvárt” – részletezte Szakács Enikő.
A teológusok igyekeznek élhetőbbé tenni a rászorulók mindennapjait amellett, hogy isteni ige általi reménységet is nyújtanak számukra. A szervezés nem könnyű, hiszen nem tudják előre, hányan jönnek majd el az alkalomra. Megtörtént, hogy 15 éhes száj várta a segítséget, de előfordult, hogy ötvennél is többen érkeztek. Ilyenkor a helyszínen kell improvizálniuk, de a szervezők szerint eddig még soha senki nem távozott üres kézzel, gyomorral.
„Hidegebb, esős napokon olykor elégedetlenkednek, ingerlékenyebbek az emberek, de általában örülnek annak, amit viszünk, és egyre inkább kialakul a kölcsönös bizalom. Egyszer hosszas keresgélés után sikerült egy méretében is megfelelő kabátot vásárolni egy rászoruló hölgynek, aki örömében csillogó szemmel szorongatott meg minket” – újságolta a teológus.