A Magyar Királyságot korszerűsítő Károly Róbert
Károly Róbert minden területen megerősítette királyi hatalmát, kezdeti ellenzőit legyőzte. Új adó- és birtokpolitikájával gazdasági fellendülést hozott a Magyar Királyságban.
(folytatás a 46. lapszámunkból)
A magyar nemesség egy része 1310 táján úgy érzékelte, hogy Károly király és a tartományurak között kell választania. Ezért fokozatosan széles egységfront alakult ki a király mögött. Sőt, számos későbbi jelentős család ekkor alapozta meg hatalmát azzal, hogy a király mögé állt saját rokonai ellenében is. Így tett például a nógrádi Szécsényi Tamás, így tettek a gömöri Szécsiek, valamint az 1310-es években a Kőszegi család familiaritásából kiváló Kanizsaiak és a Kőszegi-rokon, Héder nemzetségbeli Köcski Sándor is. Az Anjou-korban emelkedtek fel a Losonciak, a Báthoryak, Nekcsei Demeter, a Kompoltiak, a Görgeiek, a Kállaiak és a Becseiek is. A tartományúri uralom alatt megsokasodó erőszakos visszaélések, adóterhek és a szabad költözködés gátolása miatt a jobbágyok és a városok is a királyi hatalom mellé álltak.
Csák Máté a székesfehérvári koronázáson nem jelent meg, szembefordult a királlyal. Az uralkodó és familiárisai birtokait pusztította. Seregei 1311. június 25-én egészen Budáig nyomultak előre, ahol a király akkor éppen a családjával tartózkodott. Válaszképpen Gentilis bíboros 1311. július 6-án kiközösítette Mátét. Károly Róbert Debreceni Dózsa vezetésével küldött csapatokat Csák Máté ellen, de támadása ekkor még nem járt sok sikerrel. Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után gyengült meg, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban az uralkodó seregei elfoglalták tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot. E győzelmek ellenére az ország észak-nyugati része továbbra is a nagyúr hatalma alatt maradt. Ezek a területek Csák Máténak az 1321-ben bekövetkezett halála után kerültek Károly Róbert ellenőrzése alá. Csák Máté hatalmának megtörése után, 1323 első felében, az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely átkerült Visegrádra. 1323 után Károly Róbert tárnokmestere, Nekcsei Demeter segítségével jelentős gazdasági reformokat hajtott végre.
Az Aba család látszólag az uralkodót támogatta, ennek ellenére hadaival a király ellen lépett fel. Aba Amadé 1311. szeptember elején egy kisebb sereggel Kassára érkezett, hogy elfoglalja a felvidéki várost. A városban saját hada és a király hívei között tömegverekedés alakult ki, amelynek során Amadé és kíséretének több tagja életét vesztette. Ezt követően Amadé két fiát – Jánost és Demetert – másokkal együtt a kassai börtönbe zárták. A király ekkor a város mellé állt, Amadé fiaival szemben, akik október 3-án, szerződésben kötelezték magukat, hogy többé nem háborgatják Kassát, illetve visszaadják az elfoglalt királyi javakat. Ez alkalommal többek között Abaúj és Zemplén vármegye is visszakerült az uralkodóhoz. Az Amadé testvérek kiszabadulásuk után hűbéruruknak fogadták el Csák Mátét, aki katonai segítséget ígért nekik Károly Róberttel szemben. Amadé János és Demeter, illetve Csák Máté egyesített serege 1312. június 15-én a rozgonyi csatában megütközött a királyi hadakkal. A csata Károly Róbert győzelmével ért végett. A katonai siker ellenére az Abák területét az uralkodónak csak 1315-re sikerült ellenőrzése alá vonnia.
Zólyom, Liptó és Árva vármegye 1315 körül került vissza a királyhoz. A három megye élén Csák Máté familiárisa, Balassa Doncs állt, aki a három vármegye területeivel visszatért a király hűségére. Ekkor vesztette életét Kán László erdélyi vajda, akinek helyére a királyhű Pok Miklós került. 1316-ban a király elfoglalta Ákos István fiaitól Diósgyőrt, a Kőszegiektől pedig a baranyai Kőszeg várát. 1317-ben Amadé fiai újra fellázadtak Ung vármegyében, de a király ottani váraikat sorban uralma alá kényszeríttette. Debreceni Dózsa vezetésével a király katonai erői a debreceni csatában legyőzték a Borsákat, s ezzel az uralkodó birtokába került Borsa Kopasz tartománya is.
1330. április 17-én Zách Felicián sikertelen merényletet kísérelt meg Károly Róbert ellen. A véres megtorlás komoly figyelmeztetést jelentett minden lázadó hajlamú főúr számára. Károly Róbert megszilárdította az utolsó Árpád-házi királyok alatt meggyengült királyi hatalmat.
Bár az uralkodó a földek harmadának birtoklásával továbbra is az ország legnagyobb földbirtokosa maradt, hatalma elsősorban nem birtokai méretén nyugodott, hanem a várak túlnyomó többségének birtoklásán. Az Anjou-korban a király mintegy 160 erődítményt birtokolt az ország 300 várából. Ezzel szemben a Lackfiak – akik a legtöbb várral bíró főúri családot jelképezték – mindössze hetet. Nagy földadományok helyett a király a szolgálatokat úgynevezett honorok adományozásával jutalmazta. A honor birtokosai a királyi tulajdon kezelőivé, hasznainak szedőivé váltak, de a honort nem örökíthették át, a király azt bármikor elvehette tőlük. A főnemesek honorjai a legnagyobb főurak között váltakoztak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10-20 vár birtoklása is vele járt. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.
A tartományurak elleni küzdelem sok korábbi kisbirtokos számára nyújtott lehetőséget, hogy az új elit részese legyen. Ezek a személyek sem voltak teljesen ismeretlenek. Általában a régi nemzetségeknek a 13. század második felében a hatalomból kiszorult csoportjaiból kerültek ki. Őket kiegészítették a Károly Róbert által külföldről hozott személyek. Károly Róbert uralkodásának első időszakában inkább a tisztségek gyors váltogatása jellemző. Később a hatalmi viszonyok megszilárdulásával egyes tisztségeket bizonyos főúri családok szinte kisajátítottak maguknak.
Az új arisztokrácia élén az országos főtisztségek viselői, a főpapok, a királyi, valamint a királynéi udvar tisztségviselői álltak. Károly Róbert reformjainak véghezvitelét az általa létrehozott új főurakra alapozta. Ez az új arisztokrácia hivatalát, hatalmát és birtokait Károly Róbertnek köszönhette. Az ebben az időszakban hatalmi pozícióba kerülő családok jelentős részének befolyását még a következő évszázadban is megőrizte.
Az Árpádok idején az uralkodók kétféle fontos jövedelemforrással rendelkeztek. A nagyobb részt a királyi földbirtokok jövedelmei tették ki, amelyek a királynak, mint az ország legnagyobb földesurának jártak. Ezek voltak a domaniális jövedelmek. A kisebb részt azok a jövedelmek jelentették, amelyek a királyt felségjogon, mint uralkodót illették meg. Ide sorolhatók a regálé jövedelmek. Közéjük tartoztak a vámok, a bányabér, a pénzverési és a kényszer pénzbeváltási jövedelmek. Károly Róbert igyekezett a megcsappant kincstárat a regálé jövedelmekre alapozva feltölteni. Ebben Nekcsei Demeter segítette, aki 1315 és 1338. között töltötte be a tárnokmesteri tisztséget. Őt tekintették az államháztartás fő irányítójának. A királyi uradalmak a 14. század elejére erősen megcsappantak, ugyanakkor a felfutó árutermelés és pénzgazdálkodás miatt lehetőség nyílt a pénzbevételek növelésére.
A király 1327-től nagy birtok-visszaszerzési akcióba kezdett. Biztosai 15 éven át járták az országot, és visszavettek minden olyan birtokot, amelynek tulajdonjogát haszonélvezői nem tudták kétséget kizáróan bizonyítani. Ezen kívül a hatalmuktól megfosztott tartományurak birtokai is királyi tulajdonba kerültek. Mindezeket azonban a tisztségviselés idejére szóló honorbirtokként továbbadta tisztségviselőinek. Így az államháztartás problémáinak megoldása a regálé jövedelmekre maradt. A 14. századra több korábbi regálé is megszűnt vagy jelentéktelenné vált, ilyenek voltak például a nyestadó, a szabadok dénárja, a székelyek ököradója vagy a rendkívüli terményadó.
A 14. század első évtizedeiben Magyarországon harmincötféle magyar és külföldi pénzfajta és veretlen ezüst volt forgalomban. A sokféle pénz helyett a báni dénárok mintájára 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár verését. A báni dénár névértéke sokkal nagyobb volt a tényleges ezüsttartalomnál, így inkább a cseh ezüstgarast használták helyette. Ezért 1325-ben áttértek az aranyvaluta-rendszerre. Firenzei mintára aranyforintot kezdtek verni. A magyarországi pénzzavaron ez azonban nem segített, nem tudta kiszorítani a cseh ezüstgarast. Végül Károly Róbert 1327-ben, Nagyszombatban megegyezett János cseh királlyal, hogy mindkét országban vegyes, arany-ezüst valutarendszert fognak használni, így 1329-ben Magyarországon is megkezdődött az állandó értékű ezüstgaras verése. A korábbi ezüstdénárokat ezután váltópénzként használták, és minden más pénzt betiltottak. Az aranyforint később – körmöci arany néven – Közép-Európa legkedveltebb pénze lett. Az ezüstdénárok azonban továbbra is évi kényszerbeváltás alá estek, ami zavarokat okozott a pénzforgalomban. Ezért 1336-ban megszüntették az ezüstdénár kényszerbeváltását. A pénzreform következő lépéseként a váltópénz értékét is stabilizálták. 1338-ban az ezüst nagyarányú áresése miatt Magyarország visszatért az aranyvalutára. Az ezüstgaras és az apródénár megszűnt, és új, értékálló ezüstdénárokat vezettek be váltópénzként. A pénzváltásból eredő haszonról a kincstár nem mondhatott le, ezért a kamara szerepe is megváltozott. Szabályos adóvá alakult.
Az Árpád-házi királyok uralkodása idején a kibányászott aranynak csak egytizede, az ezüstnek egy nyolcada illette az uralkodót. Károly Róbert 1325-ben elfogadott rendeletével megtiltotta a nemesérc külföldre szállítását. Az aranyat és az ezüstöt az uralkodó által megszabott áron kellett beszolgáltatni. Ez volt az úgynevezett nemesfém-monopólium. A névérték és a nemesfémtartalom különbsége miatt az ezüst esetében 35 százalék, az arany esetében 40 százalék haszna volt a kamarának. Ha külföldiek pénzhez akartak jutni, más árukkal kellett kereskedniük. 1327 májusában a bányabér egyharmadát Károly Róbert megosztotta a földesurakkal. Ezzel elősegítette az új bányák feltárását. A magyar nemesfémre nagy szüksége volt Európának, mivel ekkoriban Magyarországon bányászták a világ aranytermelésének egyharmadát, az ezüstének pedig egynegyedét. A 14. század közepére az aranytermelés elérte az évi 2000–2500, az ezüsttermelés az évi 10 ezer kilogrammot.
A nemesfémek mellett a réz, a vas, az ólom és a só kitermelése is fellendült. A só értékesítése is királyi monopóliummá vált. Károly Róbert idején tették le az erdélyi és a máramarosi sóbányászat alapjait.