Ne hazudjunk egymásnak

Évi rendszerességgel visszatérő dilemmája a magyar újságírónak, hogy miként viszonyuljon a rendszerváltás után meghonosított román nemzeti ünnephez, december elsejéhez. Azt már mintegy három évtizede írjuk és mondjuk, hogy ez nem a mi ünnepünk, illetve számunkra csak akkor lehetne ünnep, ha a nagyromán egyesülés után megvalósult volna az ország területén élő kisebbségeknek ígért teljes egyenjogúság az élet minden területén. Mint tudjuk, erről szó sincs, és

az elmúlt 99 esztendőben még próbálkozás sem volt a többségi román hatalom részéről arra, hogy az erdélyi magyaroknak a románokkal történő egyenjogúságát törvények szavatolják.

Ez az érem egyik oldala. A másik a tényeken alapszik. Azokon a történelmi forrásokon, amit román és magyar történészek rendszerint homlokegyenest másként ítélnek meg. Tudjuk, hogy a történelmet a győztes nemzetek mindig a saját szájízük szerint írják. Nem fér tehát kétség ahhoz, hogy amit a román történelemírás Trianonról és az azt megelőző „román egyesülési törekvésekről” ír, azok enyhén szólva túlzóak, vagy éppenséggel nem igazak. A valóság az, hogy az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés és az ott elfogadott nyilatkozat mit sem ért volna, ha a korabeli Magyarországon nem tör ki a kommunista lázadás, és az azt követő káosz, ami feloszlatta a törvényes rendet, megakadályozva ezzel az ország határainak védelmét.

A török példát sokan ismerik: az első világháborúban szintén térdre kényszerített Törökország ez idő tájt hasonló cipőben járt, de Magyarországgal ellentétben a törököknek Mustafa Kemal Atatürk személyében akadt egy hihetetlenül bátor vezetőjük, aki annak ellenére, hogy a szultáni rezsim aláírta az ország felosztását kimondó versailles-i békét 1920-ban, Sèvresben, külön kormányt alakított és szabadságharcot hirdetett. Az eredeti békeszerződéshez képest Törökország végül jóval kevesebb területi veszteséggel vészelte át a háborút, amit a nyugati hatalmak kelletlenül ugyan, de elfogadtak. A korabeli Magyarország éléről 1918–1920 között ez az államférfi hiányzott, aki kézbe vehette volna a hadsereg irányítását és az ország sorsát. Valószínű, hogy egész Erdély területe így sem maradhatott volna magyar fennhatóság alatt, de a magyarság számára sokkal jobb végeredmény születik.

A teljesen kiszolgáltatott állapotba került ország a környező népek martalékává vált. Mindezt az utódállamok történészei részéről több évszázados és jogos követelésként beállítani viszont történelemhamisítás.

Egymás elfogadása és az egymás iránti empátia fontos dolog, mert a határok tologatásától függetlenül egymás mellett éljük le az életünket. De ne hazudjunk egymásnak.