Makkay József , Mihály Csaba 2017. november 09., 21:45

Kastélyturizmus, az elkallódó kincsesbánya

Amikor legutóbb Felvidéken jártam, meglepett, hogy a magyar kulturális örökség részeként számon tartott pozsonyi, komáromi, dunaszerdahelyi, párkányi vagy a kassai műemléképületeket gyönyörűen felújították. Arról persze lehet vitatkozni, hogy az egykori magyar koronázó város, Pozsony műemléképületein nem jelenik meg sehol magyar felirat. De már az vendégmarasztaló turisztikai látvány, hogy a magyar múlt kiemelkedő ingatlanjait önkormányzati és gyakran szlovák állami pénzből újítják fel eredeti szépségében. Ez tetten érhető vidéki kúriák és kastélyok restaurálásában is, így nem véletlen, hogy a turizmus előkelő helyet foglal el Szlovákia gazdasági bevételeiben.

Ha a felvidéki trendekkel próbálom összehasonlítani az erdélyit, a különbség ég és föld. Erdélyben mind az állami, mind az önkormányzati törekvés hiányzik ahhoz, hogy a nem román múltú épületeket restaurálják. Mivel több évszázados múltú román épület alig akad, nem véletlen, ha a magyar és német örökség fennmaradt darabjait az enyészetre bízták. A mintegy hatszáz erdélyi kastélynak és kúriának a sorsa főként ezért kérdéses. Ha történetesen van egy tőkeerős örökös, aki fantáziát lát az ingatlan turisztikai vagy egyéb célú hasznosításában, ott a kérdés megoldott, az esetek többségében azonban az ingatlanok jövője bizonytalan.

Ennek a hatalmas épített örökségnek a megmentésére minden civil kezdeményezés dicséretes, önmagában azonban kevés. Ennél jóval több, országos szemléletváltásra lenne szükség. Szakítani kellene a Ceauşescu-érában meghonosodott gondolkozással, ami a magyar örökséget hetedrangú értékként képviselte. Így soha nem volt pénz műemlékek, várak, kastélyok felújítására, vagy ha néhányat mégis restauráltak, a mögé dákoromán kontinuitáselméletből gyártott múlt született.

Nem kis mértékben a biztonsági megfontolásokból növekvő kelet-európai turizmus hozományából – Erdély révén – Románia is sokat nyerhetne, ha országos program keretében gondolnák újra az épített örökség megmentését. Ehhez mindenekelőtt szemléletváltásra és pénzre lenne szükség. A civilszervezetek által feltérképezett értékes ingatlanok megfelelő képviselete már az erdélyi magyar politikusok feladata volna, akik jó diplomáciával meggyőzhetnék a mindenkori kormánypártokat, hogy ebből az országnak származhatna komoly turisztikai bevétele.

A szlovák politikusok semmivel sem szeretik jobban a magyarokat, mint a románok, ott mégis megszületett ez a szemléletváltás. Ha mindez Erdély viszonylatában is összejönne, a hatszáz erdélyi kastély többsége igazi turisztikai kincsesbányát jelenthetne az ország számára.