Nánó Csaba 2017. október 27., 11:21

Velünk és ellenünk

A gyakorlatban minden összefügg mindennel. Noha ezzel nem mondtunk semmi újat, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy csak a következtetések levonásával tudunk előbbre lépni. Amikor Erdélyben az 1956-os forradalomra és áldozataira emlékezünk, nem árt, ha párhuzamot vonunk jelenlegi helyzetünkkel. A történelem ugyanis kevés lehetőséget adott az erdélyi magyaroknak szabadságért kiáltani, és azt a keveset is sikerült politikai szinten aprópénzre váltani.

A marosvásárhelyi márciusi események tragikus kimenetele – helyesebben azzá tétele a hatalom részéről – intő jel volt a kilencvenes évek elején, hogy Romániában mindenféle etnikai alapú megmozdulást gondolkodás nélkül képesek vérbe fojtani.

Nyilván az eseményeknek és a megtorlásoknak is szerepe volt abban, hogy a Domokos Géza-féle RMDSZ nem merte nyíltan felvállalni az autonómia ügyét, és a kislépések politikája mellett döntött az akkori romániai magyar politikai elit egy része teljes egészében figyelmen kívül hagyva a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltakat. Mindennek következménye pedig az lett, hogy politikusaink elszalasztották addig ütni a vasat, amíg az meleg. Annak ellenére, hogy demokráciát kiáltottak, csak a félelem volt az úr azokban az években. Méghozzá valamiféle kölcsönös rettegés: a hatalom attól irtózott, hogy a romániai magyarok a jogaikat fogják követelni, a kisebbség pedig a megtorlástól tartott. A szekuritáté üldözései még frissen éltek a kollektív emlékezetben, az Erdély elszakítását akaró magyarok című lemez pedig ott forgott a mindenkori román hatalom lemezjátszóján.

Már 1956-ban is azzal sikerült a románságot a magyarok ellen hangolni, hogy Budapest visszaköveteli Erdélyt. Erről azonban szó sem volt: a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontban egyetlen, a külföldre vonatkozó mondat szerepel: szolidaritást a lengyel néppel! Ami feltűnő különbség az akkori és a mostani helyzet között az, hogy ’56-ban az erdélyi románság egy része –elsősorban Bukarestben, Temesváron és Kolozsvárott –szolidaritást vállalt a magyarok követeléseivel. Ami nem mondható el a székelyföldi autonómia ügyében. Hiszen ahányszor szóba kerülnek jogaink, a román médiában hisztéria tör ki, ami jelentősen befolyásolja a lakosság hangulatát is.

Bár a történelemnek példát kellene mutatnia, sajnos mégsem tanultuk meg, hogy csakis az összefogás vezethet eredményre. És lám, éppen azon románok utódai üldözik szimbólumainkat, nyelvünket, hagyományainkat és tiporják sárba jogainkat, akik annak idején börtönbe vonultak a magyar ’56 miatt.