Apró lépéseket is kell tenni az autonómiáért

Szucher Ervin 2017. október 21., 22:27

Ahány ország, annyiféle autonómiamodell létezik. Bácsfayné dr. Hévizi Józsa autonómia-szakértővel az európai önrendelkezési törekvéseket vettük számba, illetve az erdélyi magyarság által követendő példákat. 

Fotó: Szucher Ervin

– Miként válik a gimnáziumi történelemtanárból az autonómiaformák egyik elismert szakértője?

– Édesanyámnak köszönhetően, keresztény elkötelezettségű családban nőttem fel. A magyarság kényes kérdései – Trianon, Erdély, Felvidék, Délvidék és a többi elszakadt területek – a budafoki otthonunkban soha nem képeztek tabutémát. Nehéz anyagi körülmények közt éltünk, tizenkét éves voltam, amikor édesanyám a határon túli magyarokhoz kezdett kirándultatni. Számunkra a külföldi nyaralást az elszakadt nemzetrészek látogatása jelentette. Felnőttként a rendszerváltás előtt is sokszor jöttem édesanyámmal együtt, élelemmel tele bőrönddel Erdélybe. Azokban az ínséges 80-as években ismerőseinknek, barátainknak szinte nem volt mit enniük, sokszor egyetlen kívánságuk az volt, hogy egy kiló magyar kenyérrel, Duna-kavics­csal vagy citromlével ajándékozzuk meg. Emlékszem, a vonatok üresek voltak, csak a magunkfajták utaztak akkoriban Erdélybe. Attól rettegtünk, hogy a román vámosok elveszik az ajándékba felpakolt élelmet, ám kellemes meglepetés ért: mosolyogva és engedékenyen viszonyultak hozzánk és „mentőakciónkhoz”.

– Mit tapasztalt, hogyan viszonyultak a Kádár-rendszerben a határon túli magyarokhoz?

– 1987-ben, amikor a csepeli vasművek ipari iskolájában tanítottam, a Vöröskereszt felhívására néhány kollégámmal ruhagyűjtésbe kezdtem. Az igazgató le akarta állítani az akciót mondván, ez nacionalista tevékenység. Nem hittem a fülemnek, mint ahogy azt sem akartam elhinni, amit az egyetemen tanítottak. Mégpedig hogy tetteinkért mi, magyarok szégyenérzettel kell élnünk, meg hogy Trianon is büntetésből született, mert elnyomtuk a románokat, a szerbeket, a szlovákokat…

Elkezdtem tanulmányozni a határon túli magyar történészek munkáját, és hamarosan rájöttem: semmi nem stimmel abból, amit a Kádár-korszakban tanítottak.

Kíváncsi voltam a többi európai nemzetre is, meg arra, hogy kisebbségi kérdésben hogyan vélekedtek. A gyűjtőmunka kapcsán jutottam el az autonómia kérdésének tanulmányozásához. Az első munkám az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában volt, ami negyvenoldalas dolgozat volt. Felkerült az országgyűlési képviselők asztalára, Püski Sanyi bácsi pedig, az azonos nevű kiadó alapítója azt mondta, becsületesen ki kell dolgozni, s akkor könyv is lehet belőle. Lett is, 2001-ben, ő jelentette meg.

– Írásaiban, előadásaiban rendszerint méltányolja a kislépések politikáját. Ezek szerint mégiscsak az RMDSZ által kijelölt, de oly sokat bírált út tűnik járhatóbbnak?

– A skótok, walesiek, írek példájából indultam ki: az autonómia kivívásának módszerében valamikor ott is egymásnak feszültek a pártok. Viszont mindenik járta a maga útját, és hozzátett valamit a közös ügyhöz.

Nem elég hangzatosan kinyilatkozni azt, hogy mi autonómiát akarunk, mert az márpedig megillet bennünket.

El kell fogadnunk azon pártok, szervezetek segítségét is, akik kis lépések által próbálják lebontani a központosított rendszert. Nem baj, ha alkalomszerűen szövetséget kötnek a hatalommal, ha munkájuk, küzdelmük eredményes, örülnünk kell annak is. Azt szoktam mondani, a kis lépésekből tevődik össze a nagy lépés.

Skóciát szoktam példaként felhozni: száz évvel ezelőtt a skót nép mindössze kulturális autonómiával rendelkezett. Mára egy olyan típusú önrendelkezést sikerült kiharcolnia, amelynek következtében a többség nem akar kiválni Nagy Britanniából. De ismétlem: ezért száz éven keresztül következetesen harcolt.

– Nem gondolja, hogy amennyiben ezt a gondolatmenetet ma nyíltan és deklaratív módon is felvállalná az erdélyi magyar politikum, holnaptól a román pártok a kisebb engedményektől is elzárkóznának?

– Több fronton és több módszerrel is meg kell vívni a harcot: itthon és a nemzetközi porondon, kis lépésekkel és nagyobbakkal, a közösségi jogokért, a tulajdonjogért, mindenért. És ebbe be kell kapcsolódnia a teljes elitnek: a tudósnak, a történésznek, a kutatónak, az egyházi vezetőnek, a politikusnak, mindenkinek. Az erdélyi magyarság rendelkezik azzal a réteggel, amely kitermelheti maga soraiból az autonómiaharcosokat. És ne feledjük: az eredmények is összeadódnak. 

– Európában ahány autonómia, annyiféle. Létezik olyan modell, amely a leginkább illik az erdélyi magyarságra?

– Valóban többféle autonómia létezik, de ezek egymásra épülnek, összefüggnek. Tagadhatatlan, hogy a tömbben élő magyarságnak egyféle önrendelkezésre van szüksége, és másra a vegyes lakosságú területeken élőnek. Egyes helyeken a dél-tiroli modell lenne alkalmazható, máshol az északír. De minden egyes formát át kell tanulmányozni, ötleteket innen is, onnan is lehet meríteni. Tudni kell, hogy a többségi hatalom egyik típusú önrendelkezési formát sem osztogatta ajándékba.

Európa-szerte azért létezik olyan sok autonómiaforma, mert mindegyik hosszas harcnak és kemény alkunak az eredménye.

A walesiek, akik megalkuvóbbak voltak, mint a skótok, jóval kevesebbet értek el. Tagadhatatlan, az eredmény nemcsak a kisebbségi igényekkel hozható összefüggésbe, hanem a politikai alkupozícióval is.

– Meddig lehet feszegetni az autonómiáért folytatott küzdelem határait? Az írek, a baszkok, a dél-tiroliak a robbantásoktól sem riadtak vissza. Az erdélyi magyarság viszont kimondottan a békés eszközöket választotta.

– A történelem valóban igazolja, hogy sajnálatos módon a többségi hatalom csak a szélsőséges akciók következtében riad meg: akkor, amikor például Londonban a miniszterelnök rezidenciája előtt is bomba robban. Indiában Ghandi hiába hirdetett békés küzdelmet, akkor volt nyert ügye, miután ez véres harcokba torkollt. Mint ismert, a kezdetben követelt autonómiából 1947-ben függetlenség lett. Mindennek dacára állítom, nem az erőszakos küzdelem a megoldás. Az erdélyi magyarságnak ésszerűen kell politizálnia, és meg kell tanulnia úgy élni a mérleg nyelve szerepével, mint ahogy tették a walesiek és a skótok a 90-es években vagy a katalánok a 20-as esztendőkben, amikor először sikerült kiharcolniuk a későbbi Franco-diktatúra idején elvett autonómiát. 

– Budapestről eléggé erősnek és elszántnak látszik az erdélyi magyarság az immár bő húsz éve húzódó autonómiaküzdelem folytatására?

– Mindenképpen.

Az erdélyi magyarságra ma is pozitív példaként tekintenek a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai testvérek.

Ha a székelységnek sikerül kiharcolnia az autonómiát, az mindenképpen megerősítené a partiumiakat, a vegyes településeken vagy a szórványban élőket is. A küzdelem viszont akkor lesz eredményes, ha sikerül a haladó gondolkodású románokkal összefogni. Elvégre a központosítás lebontása, a szubszidiaritás elvének megvalósulása nekik is éppen olyan hasznos, mint a magyaroknak. Nem hinném, hogy ne vennék észre, hogy a gazdag Erdélyt mennyire kiszipolyozzák a szegényebb román vidékek. Megítélésem szerint egy önálló erdélyi tartomány létrehozása komoly előrelépést jelenthetne.

– Ha most egy, a nacionalista tömegek szavazatai által életben tartott román politikus bőrébe bújna, meddig engedne a magyaroknak? Elvégre azt látná, hogy a katalánok számára is egyre szűkebb az autonómia fogalma, ennél jóval tágabb keretekre vágynak.

 A spanyol hatalom a hibás a Katalóniában kialakult elégedetlenségi hullám miatt.

Mindaddig, amíg a tartomány által befizetett összegnek csak a töredékét hajlandó visszautalni, ezen ne is csodálkozzon senki. De ellenpélda is létezik: Finnország olyan mértékű önrendelkezést biztosított az Äland-szigeteken élő svédeknek, hogy azoknak meg sem fordul a fejükben, hogy a kiválást követeljék. A legutóbbi skóciai választás is az önállóság kérdésének az elbukását bizonyította, de ehhez szükség volt a brit központi kormány pozitív hozzáállására.

– Ha mindenik autonómiaforma működőképes, az unió miért tartózkodik egy-egy újabb autonóm terület létrehozásától?

– Az EU addig monitorizál egy országot és addig érdekli az ott élő kisebbségek sorsa, amíg az illető állam be nem lép a szövetségbe. Mihelyt az adott ország az unió tagjává válik, Brüsszel nemzetállamként kezeli, és belügynek tekinti a kisebbségi kérdést, amibe nem kíván beleszólni. Éppen ezért az autonómiatörekvésekkel nem az Európai Uniónál kell kopogtatni: a gondokat, terveket az ENSZ elé kell tárni, és a népek önrendelkezési jogairól szóló dokumentumokra kell hivatkozni.

– Az ENSZ-nek mekkora hatásköre van egy uniós államra?

– Akkora, amekkorát érvényesíteni tudunk. A politikában mindig léteznek fordulatok, és adódnak lehetőségek. Ezekre viszont időben fel kell készülni.