Torockó, ahol kétszer kel fel a nap
A Székelykő és az Ordaskő sziklafalainak védelmében fekvő községet mintegy 600 lélek lakja. Sok fiatal család panziót működtet Torockón, viszont nem ott él. A Fehér megyei helységet érintetlen, eredeti, hagyományos berendezkedése miatt látogatják sokan.
A tiszta, éles levegő már-már csíp, az est hűvösébe friss tüzelő kéményfüstje vág, a fű másként zöld, a fával fűtött csempekályha melege bolyhos, bőr alá mászó, a vacsora kovászos uborkája után most is vágyunk – ilyen körülmények közé érkeztünk meg a hétvégén Torockóra, Erdély egyik legszebb községközpontjába, amelyhez Torockószentgyörgy falu tartozik. A településen már a római korban őrszolgálat működött a Székelykő csúcsán, amelynek jelzőtüzét a környéken könnyen észre lehetett venni. Később szláv eredetű népek szivárogtak be ide hadakozás nélkül – mint ahogy sok más félreeső erdélyi településre is –, amelyek csendben, feltűnés nélkül igyekezték élni mindennapjaikat.
A régen Toroszkónak írt község neve is szláv eredetű: a troszk vaskövet, vassalakot jelent, a szláv ow képző pedig a magyar i vagy s képzőnek felel meg. A név jelentése máris elárulja a torockóiak ősi foglalkozását a helység természeti kincseinek tudatában: bár a készlet a 19. században kimerült, hosszú időn keresztül vasat, vasércet bányásztak. Történészek szerint már a szlávok is ezzel foglalkoztak az erdő kitermelése és az állattartás mellett, a falu azonban sokáig nem számított jelentős helységnek.
A honfoglaló magyaroknak még a szlávok tanították meg néhány környékbeli település nevét, aztán idővel egy részük kihalt, illetve beolvadt a magyar törzsek közösségébe. Az Erdélyt megszálló magyar törzsek közül az Ákos nembeli Toroczkai család telepedett meg a völgyben, katonái a Székelykő csúcsáról vigyázták a környéket az 1117 méteres Várkő nevű csúcsra épített várból, aminek ma már csak néhány alapköve látható. A 13. század derekán zajló tatárjárás idején az ellenség teljesen lerombolta a várat, az ostrom alól a lakosságot azonban kézdi székelyek mentették fel, így királyi rendelettel székelyek kapták meg a várat, amelyet kijavítottak és később sikeresen megvédtek a második tatárjárás idején.
III. Endre a tatárok és kunok által megfogyatkozott lakosság létszámának növelésére a 13. században német ajkú bányászokat telepített a faluba. A 14. században Torockót már bányavárosként emlegetik mezővárosként működő vásártartási joggal. A település vasérckészlete azonban az 1800-as évek végére kimerült.
Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében részletesen ecseteli, hogyan vált unitáriussá a kezdetben többnyire római katolikus vallású lakosság. Egy Peterd falubelinek megtetszett a helyi unitáriusok anyanyelven történő, puritán egyszerűséggel zajló szertartása, a férfi pedig vasárnaponként mindig elvitt magával egy-két torockóit a templomba, akiknek a misztikus mélységek nélküli istentisztelet sokkal inkább a szívükhöz nőtt, végül a bányászok unitárius papot kértek maguknak és áttértek az új hitre.
Szabó Zsolt kolozsvári irodalom- és helytörténésznek régóta szívügye számos délnyugat-erdélyi falu, köztük Torockó is.
Tartalmas mesélés közben vezet végig a falun:
az unitárius parókián még Jókai Mór neves írónk is megszállt, a helyiek büszkék is erre: az eseményre utaló emléktábla díszeleg az unitárius parókia falán – jó magasan, hadd lássa minden arra járó.
Ott jártunkkor éppen a Babeş–Bolyai Tudományegyetem friss újságírószakos hallgatóinak gólyatábora zajlott az ifjúsági szabadidőközpontként működő Tóbiás Házban. Szabó Zsolt a Brassais Véndiák Alapítvány elnökeként elmondta: a központtól néhány lépésre található telek hosszú éveken keresztül üresen állt. Aztán a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum diákjai a Torockószentgyörgyön iskolába járt névadójuk emlékére összefogtak, és eldöntötték, felrázzák a falu turizmusát. Az 1700-as évek végén megépített jobbágyházat pályázati alapból és Tóbiás Károly torockói elszármazott anyagi támogatásával kibővítették, az istállót étkezdévé és konyhává alakították, hálószobákat, zuhanyzókat építtettek. Az épületegyüttes azóta nemcsak az újságíró-növendékek és oktatóik csapatösszerázó helyszíne, de matematika-, rajz- és néptánctáborok állandó otthona is. Az alapítvány többek közt holland, magyarországi, lengyel oktatási intézményekkel szervez cserediákprogramokat. A falu vendéglátóiparának egyik első ingatlana egész évben zsong: a történelembe szívesen visszatekintőknek kellemes élményt nyújt a régi házban megőrzött háromszáz éves gerendák és díszítő elemként megépített füles kemence látványa.
Torockón csupán a központban néha elviharzó motorosok, személygépkocsik cáfolják, hogy itt sem állt meg az idő.
A község hangulata, elképesztően mély csendje és ékei azonban régi századokról mesélnek: a Tóbiás Háztól néhány lépésnyire fekvő, még vízzel tele mosómedence szélén mintha látnánk is a régi idők ott görnyedő, sulykoló asszonyait.
Ahogy a dombokra felnyúló utcákon emelkedünk, lenyűgöző, ritkán tapasztalható csend fogad, amit kutyaugatás, kakaskukorékolás is alig tör meg. A szűkös, félre eső utcácskákban a tiszta udvarokba lesünk be: a falu jelenlegi arculata az 1800-as években rögzült. A polgárosodás éveiből megmaradt, meseszerűen tarkálló piros muskátlis zöld ablakok gyakori díszei az öregesen megbillent és a frissen meszelt falú házaknak egyaránt. A falu egyik legkülönlegesebb értéke a Kárpát-medence egyik legrégebbi vidéki háza, amelynek ablaka felett ma is jól kiolvasható az 1668-as évszám. A mintegy 350 éves falusi viskóra vigyáznak: tapasztott falai, ha kicsit megsüllyedve is, de állnak, tönkrement zsupfedelét új zsindellyel helyettesítették.
Az apró ablakok odabent felújított kemencét rejtenek, amelyet szervezett falusétákon meg is mutatnak a turistáknak. Ugyancsak vén, hangulatos, többnyire kőházak közötti, szűk egy méter széles sikátoron rövidíthetünk a központ irányába, ahol az Europa Nostra-díj érméivel díszített házak szépségét egy, a látogató szemét hirtelen megkapó múlt századi tömbház töri meg. Szabó Zsolt felvilágosít: a falu egységes arculata miatt az oda nem illő tömbház lebontása is szóba került, ám a megvalósításig nem jutottak el.
A Fehér megyében többségében magyar ajkú lakóival magyar szigetnek számító Torockó 1999-ben nyert Europa Nostra-díjat „38 hagyományos házból álló, egyedi népi építészeti együttesének kiváló helyreállításáért, amely szakmai körök kezdeményezésére, a legmagasabb műemlékvédelmi követelmények betartásával, határokon átnyúló támogatással és helyi elkötelezettség eredményeként valósult meg” – olvasható a község honlapján. Az Európai Unió műemlékvédelmi díját 1978 óta ítélik oda épített örökség, kultúrtáj, műtárgygyűjtemény, archeológiai feltárás kategóriákban, illetve a kulturális örökség területén készült kiemelkedő tanulmányért és az örökségvédelem terén kiemelkedő egyéni vagy közösségi teljesítményért. Évente legfeljebb hat érmet és harminc oklevelet ítélnek oda, a díjnyertes épületekre bronz plakett kerül.
A Torockó Értékvédő Program éppen 1996-ban született meg, Torockó magyarországi testvértelepülésének, a budapesti Lipótváros akkori vezetőségének és a Transylvania Trust Alapítványnak köszönhetően.
A programnak köszönhetően akkor felújították és azóta is támogatják a falu egyedi építészeti örökségét.
A díj elnyerése után a látogatók száma gyorsan megnőtt, fiatal, lelkes vállalkozók alakították át vásárolt, örökölt ingatlanaikat panzióvá, a turisták pedig azóta is rendszeresen érkeznek megmászni a sziklákat, végigsétálni a fehérre meszelt, virágablakos házak között vagy éppen ejtőernyővel leereszkedni a hegyről.
A lehetőségeknek azonban még koránt sincs vége: hangulatos, változatos kocsmák várják a forrásvízre ráunt szomjazókat, a szintén a központban található Duna-ház pedig már négy éve kulturális Duna-napokat tart. A falu maroknyi, alig több mint 120-as létszámú román lakosságának ortodox temploma is a központban áll: a múlt század elején kötelezték a helyi önkormányzatot és lakosságot az istenháza megépítésére, amelynek kertje hosszú éveken keresztül gazosan állt, mivel sokáig nem élt ortodox felekezetű lakos. A templomnak most díszes kertje van, amelynek jó részét a pap engedély nélkül kanyarította ki a közterületből.
A forrásvizekre általában két jelzőt szokott mondani az ember: jéghideg és édes. A Torockó központjában található harsány buzogó azonban minden közhelyet bebizonyítva valóban édes és ihatóan hűs is. Nem csoda, hogy a szomját oltani akaró, hegyet mászó vagy falut barangoló látogatónak sokszor sorba kell állnia. A múzeumot szombati látogatásunk idején éppen zárva találtuk. Értesüléseink szerint azonban vasárnaponként nyitva találják az érdeklődők, akik egyebek mellett a helyi díszes viseletet és a település céhes múltjára utaló szűcsök, lakatosok, asztalosok hagyatékát nézhetik meg. Torockónak az idő múlásához való különös viszonyának újabb bizonyítéka, hogy a polgármesteri hivatal a mai napig a község első városházában működik, itt szorítottak helyet a múzeumnak is.
Az egyik legszebb erdélyi településen tett látogatás nem múlhat el a Székelykő meglátogatása nélkül: a hegyre vezető úton, díszes székelykapu csalogatja egy régi vízimalom megtekintésére a turistákat.
A tulajdonos megőrizte vízimolnár felmenőjének szakmai kellékeit is, amelyből kis kiállítást rendezett be a házában. A malomkerék mögött, az árokban pedig formás, már nagyra nőtt pisztrángok lubickoltak a szájtáti gyermekek örömére.
Bár a késő délutáni óra és a korai sötétedés nem engedte meg, hogy megmásszuk a sziklás ormot, a hegy tövében a domboldalon azonban különös jelenségre bukkantunk: magyar és székely zászló lobogott a tetőn akadály nélkül libegő szélben. Szkíta és hun öltözetbe burkolózott, lelkes íjászok versenyébe botlottunk, ahol a céltáblák előtt számos román ajkú fiatal is lelkesen próbálgatta tehetségét a festői falusi táj fölött, ahol kétszer kel fel nap. A Székelykő miatt a nap látszólag kétszer kel fel és nyugszik le, a faluból nézve ugyanis úgy tűnik, visszabújik a Székelykő sziklái mögé, majd röviddel ezután újra előbukkan. Innen kapta a nevét a két éve, nyár elején zajló, tízezrek által látogatott Double Rise, angolul dupla felkelést jelentő erdélyi összművészeti fesztivál. A nap sokatmondó befejezéseként pedig a csak a széltől zajos tetőn állva egyszer csak felénk zendült az esti harangszó magabiztosan megerősítve az eddig arra járók haza hozott üzenetét: ha egyszer megláttad, még sokszor visszavágysz Erdély legnyugatibb székely végvárának tövébe.