A lelkes hegedűs és a hegedű lelke

Csermák Zoltán 2017. október 17., 21:38

Idősebb Reményi Mihály 1890-ben alapította hangszerkészítő cégét Budapesten. Instrumentumai világhírű művészek kezeiben öregbítették a nevét. A család az ötvenes évek végén vándorolt ki Kanadába. Reményi Mihály, a Remenyi House of Music vezetője.

 

Torontói üzlet. Az ízlés és vásárlási szokások változnak, így a cégnek is folyamatosan kell újulnia Fotó: Reményi Mihály magánarchívuma

–Hogyan jött létre a budapesti Reményi cég?

–Reményi Edéhez, a 19. századi világhírű hegedűvirtuózhoz távoli rokoni kapcsolat fűzte a családot. Számunkra szerepe abban állt, hogy a korán árvaságra jutott nagyapám hegedülni tanuljon, majd a hegedűkészítő mesterséget is válassza. A művész oldalági leszármazottaival mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. 1890 nevezetes dátum a család életében, a 23 éves nagyapám megnősült, letette a hegedűkészítő mestervizsgát, és megnyitotta kis műhelyét a Király utcában. A céget 1951-ben államosították, s apám a Hajós utcai Hangszer Szövetkezetben talált megélhetést. 1956-ban nővérem kijutott Kanadába, s rá három évre különleges „szerencsével”–egy ávósnak ugyanis megtetszett a lakásunk –megkaptuk mi is az útlevelet.

Reményi Mihály egy Nemessányi hegedűvel Fotó: Csermák Zoltán

A jó nevű mestert nyitott ajtók várták az ígéret földjén?

–Apám hatvanévesen kezdett új életet. Akcentussal beszélte az angolt, így nem tudott elhelyezkedni a szakmában, s kora sem volt vonzó a munkaadóknak. Gondolt egyet, s a multikulturális, emigránsok lakta negyedben, a Queen Streeten, Torontóban megnyitotta saját üzletét. A helyválasztás nem volt hátrányos: a hangszerüzlet az új telepesekre épült. Egyetlen tőkéje a jól csengő neve volt.

A szakmában a bizalom nagy érték, s ebben apám reputációja kiváló volt.

A háború előtt amerikai cégekkel is kapcsolatban állt, őket kereste fel először, s noha nem alkalmazták, de segítették: bizományba adtak neki hangszereket. Németországból is megjöttek az első fecskék: a Hohner, a Klier és a Framus hangszerek.

Reményi Mihály fiával, Mike Reményi Jr.-ral Fotó: Csermák Zoltán

–Az emigránsok között sok volt a zenész, gondolom, többen a hangszereikkel érkeztek.

–A hegedűüzlet nagyon összetett. Hamisítványok, nehézségek szegélyezik az utat, s egy hiba végzetes lehet. Főleg oroszok kerestek fel, akik nem eladni, hanem felbecsültetni akarták hangszereiket. Ezért nem vállaltam sem becslést, sem igazolást. Megérkezésünk idején a klasszikus hangszerekben túlkínálat volt, még a finom olasz hegedűk is nehezen cseréltek gazdát. Viszont ekkor bontogatta szárnyait a popzene, a fiatalság kedvence. A harmonika és a gitár vitte a prímet, minden fiatal srácnak volt egy „garázs”bandája, így a hangszerek iránti kereslet rohamosan nőtt. Emellett az olasz, a lengyel, az ukrán és a német emigránsok a gyerekeiket hangszerre taníttatták, s otthonosabban mozogtak a kis, családias hangulatú üzletben, mint a megastore-ban. Ez egybeesett a japán hangszerek betörésével, a dobok és az elektronikus hangszerek újdonságnak számítottak.

Apám az elsők között importált a felkelő nap országából, s megtalálta a maga piaci rését.

–Az üzlet tehát kettévált, a klasszikus hangszerekre és az új idők eszközeire.

–Magam is a pult mögött nőttem fel, iskola után siettem az üzletbe, s szükség is volt rám: apám betegeskedett, s 73 éves korában meg is halt. Mivel én csellóztam, így a klasszikus zene iránt érdeklődtem, ezért apám óva intett: míg a magas kultúrában van a nehézség és a küszködés, a popkultúrában van az öröm, a pénz és az üzlet. A tapasztalata mondatta vele, számos párizsi, svájci, londoni cég küldött neki hegedűket, volt egy Stradivari, egy Bergonzi, egy Guarneri, del Gesù, s nagyon sokat dolgozott, míg eladta azokat. Az utóbbi például tízezer dollárért talált vevőre, s apám csupán ezer dollárt keresett a bolton. Összehasonlításul: ez alatt ötszáz harmonikát 800–1000 dolláros áron adott el. Halála előtt egy-két hónappal adta be a derekát, s határozott egy hagyományos hegedűosztály kimunkálásáról. Egy európai bevásárló utat is terveztünk, ami apám halála miatt meghiúsult.

Zongoraterem: az üzletben márkás hangszerek sorakoznak Fotó: Reményi Mihály magánarchívuma

–Mikor került a cég élére?

1973-ban 25 évesen álltam a cég élére.

Sínen volt az üzlet, és mivel a Queen Street akkor már „rossz negyednek” számított, egy felújított hangszerüzletet nyitottunk meg. Vezetésem alatt ismét költöztünk, a Bloor Street, az egyetem és a konzervatórium környéke –elit klientúrájával –ideális helynek tűnt. Álmomhoz a hegedű és zongora osztályhoz viszont fejleszteni kellett szaktudásomat. Jó alapom volt: Magyarországon egy lakásban éltünk nagybátyámmal, Reményi László mesterrel, s sok mindent ellestem a munkapadja mellett. Az ő nevére és kapcsolataira egész Európában kinyíltak az ajtók, Amszterdamban, Németországban nagy cégeknél tanulhattam, s New Yorkba is eljutottam. Jól számítottam: a hetvenes évek végén a gitár dömpingjében már nem vehettem fel a versenyt. Így abba is hagytam a pophangszerek forgalmazását; az üzletág nehezebb, de kevésbé jövedelmező részére voksoltam. Később visszahoztuk a minőségi pophangszereket: kézzel készített gitárok sorakoznak a polcokon.

–A cremonai iskola csodái aismertek. Mi az igazság az új hegedűk hangzásvilágáról?

–Saját véleményemet mondom: a nemes régi olasz hangszereket semmi sem fogja túlszárnyalni. A mesterek keze munkájában a tudomány és a művészet egyesült. A hangszer hangszínén, hangerején lehet persze vitatkozni. Napjainkban jó hangú hegedűk születnek, kinézetre pedig akár Párizsban, akár Tokióban készülnek, formailag, lakkozásban megkülönböztethetetlenek. Ezek valamik, nem pedig valakik! Igen, például Fenyves Lóránd, a legendás muzsikus-tanár a Stradivariját személyként kezelte. Magam is belekóstoltam a hegedűkészítés rejtelmeibe: egy idős, a visszavonulás gondolatával játszó padovai mestert hozattam ki Torontóba, s a műhelyben leshettem el a szakma titkait.

–Az üzletben márkás zongorák sorakoznak. Az amerikai zongorákról miért lehet többet hallani otthon, mint a kanadai gyártmányokról?

–Az országban megérkezésünkkor hét zongoragyár működött. A legismertebb közülük a Heintzman volt, a kiváló minőségű hangszerei mellett minden városban volt üzlete is. Theodor August Heintzman, mint új emigráns ugyanabban a manufaktúrában dolgozott, mint Henry Engelhard Steinway, a világvezető márka megalapítója. Az utóbbi New Yorkban építette ki karrierjét, de végig szoros kapcsolatban voltak, s a két hangszer párhuzamosan fejlődött. Mikor az amerikaiak szisztematikusan lebombázták a konkurens ipari létesítményeket, így a világhírű Bechstein német zongoragyára is a földdel vált egyenlővé, az üzleti lehetőségeik korlátlanok lettek. Mire az európai zongoragyárak magukhoz tértek, addigra a hangversenytermekben a Steinway volt az egyeduralkodó.

Emlékek fala: Bartók Bélának Gertler Endrével készített fotója igazi ritkaság Fotó: Reményi Mihály magánarchívuma

–Mennyire voltak keresettek az európai márkák?

Apám használt darabokkal kezdte, aukciókon vásárolt öregebb zongorákat, amiket a bolt hátsó műhelyében felújított.

Felvette a kapcsolatot a budapesti Nagykörúton megnyitott zongorateremmel, s tőlük már szépen rendbe hozott hangszereket rendelt. A 60-as években a csehszlovák Petrof és Rösler zongorákkal, pianínókkal tört be igazán a piacra. Szembesülnie kellett azzal, hogy e termékeket az ismeretlenségük és az alacsony áraik miatt lenézték, pedig akkor kiváló minőségűek és elnyűhetetlenek voltak; még napjainkban is visszavásárolunk az egykori szériákból. A régi manufaktúrák is beszálltak a ringbe, például az 1790-ben alapított német Ibach cég is megjelent a világpiacon. Akinek nem volt elég jó a Steinway, azoknak a csodálatos hangszínű Bösendorfereket szállítottuk. A Blüthner cég Kelet-Németországba szorult, de még őrizte hírnevét, ezért keresett volt az Újvilágban is. Az európai emigráns zenészek is szívesen játszottak európai hangszereken.

–A Steinway-zongorák forgalmazása nem tartozott a profiljukba?

–Sikereinket látva 1979-ben a cég megkeresett, hogy vegyük át képviseletüket, s becsülettel el is láttuk a feladatot. Amikor viszont az utolsó Steinway fivér is elhunyt, változtak az idők. A nagy szaktudású menedzsmentet elbocsátották, bezárták a New York-i patinás Steinway Hallt. Ennek ellenére a hangversenytermek és az intézmények rendelései még mindig víz felett tartják a vállalkozást. Steinway a standard! Az elfoglalt művészeknek egy ugyanolyan jó, netalán jobb márkán pedig rizikós játszani. Így mi is megkaptuk: „maguk ne beszéljenek a hagyományról, a maguk feladata, hogy a faanyagot (sic!) eladják”. Azért ők is megkapták újabban a konkurenciát. Paolo Fazioli egy kiváló minőségű hangszert mutatott be két évtizede. Hasonló történt Magyarországon is, de Faziolinak megvolt a tőkéje is az újdonság népszerűsítésére: a legjobb akusztikusokkal, famérnökökkel kísérletezték ki a prototípust.

Popper Dávid dedikált fotója 1905-ből Fotó: Reményi Mihály magánarchívuma

–A jó hangszerhez vevő is kell. Kik térnek be az üzletbe?

–Művészek, fiatal zenészek. Klientúrám nagy része kínai. Nem véletlen, hogy a gondolkodó kínai, koreai és japán ember már korábban megértette: az emberi agynak és a léleknek szükséges a zene, mert nemesít, és általa okosodunk is. A Fortune Magazin felmérése alátámasztja ezt az érzést, amikor a világ vezető menedzserei életének párhuzamait kutatták, az első közös többszörös a zenetanulás volt. Ázsiában felnéztek az európai és főleg az angol oktatásra, ráadásul a kínai kultúrában a hangszerművész magas társadalmi elismertségnek örvendett. Egy kínai család 4–5 éves gyermekét zongorára taníttatja, majd a hegedű következik, s amelyik hangszerben tehetségesebb a fiatal, abban folytatja. Ha hegedűs karrierről álmodoznak, a család összefog, s jó minőségű hangszert vesznek a nebulónak.

–Ilyen nagy méretekben is meg tudta őrizni a vállalkozás családi jellegét?

–Kezdetben a magyar közösség is sokat segített. A torontói zenei élet akkor kezdett virulni.

Híres magyar művészek, mint Hidi Márta s a Hubay-tanítvány, Fenyves Lóránt terjesztették jó hírünket.

Életre keltettük a torontói egyetemen –a Magyarországon ötven évig nagy megbecsülést jelentő –Reményi-díjat, amihez egy mesterhegedű is járt. Édesanyám 90 éves koráig dolgozott aktívan az üzletben, s feleségemmel is a zene szeretete hozott össze. Családja Észak-Olaszországból származott, s hangszert vásárolni tért be hozzánk. A vele töltött üzleti öt perc elég volt, hogy szívem megdobbanjon. Megtudtam címét, s számos alkalmi koncertre hívtam játszani, így a Cigánybárót is együtt játszottuk végig. Nem szaporítom a szót, az első randevún eljegyeztem Rózát. Most ő vezeti az üzletet, figyelme mindenre kiterjed. Két gyermekünk van, s megpróbáltuk őket elkergetni az üzletből: nem sikerült. Lányom ugyan most más üzletben gondolkozik, fiammal viszont egy irodában dolgozunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy állandóan változik az ízlés és a vásárlási szokások, így nekünk is meg kell újulnunk.

Egy Reményi-hangszer mesterjele

–Az emlékek fala előtt állunk. Mit jelképez?

–Yehudi Menuhinhoz kedves emlék köt. Amikor a CBS tévétársasággal Torontóban forgatott, bejött az üzletbe, s mutatta, hogy még mindig a nagybátyámtól vásárolt Peccatte vonóval játszik. Dávid és Igor Ojsztrah is megfordult a boltban, Igor sokáig Torontóban kívánt letelepedni. Ruggiero Ricci, az egyik kedvencem, nem messze ide, Ann Arborban tanított a Michigani Egyetemen, s haláláig tartottuk vele a kapcsolatot. Joshua Bell még kisfiúként szerepel a fotón, az első jó minőségű vonóját nálunk vásárolta.

A Polgár-szobában beszélgetünk, itt őrizzük a zeneszerző-karmester, Polgár Tibor hagyatékát, nővérem és én vigyáztunk rá utolsó éveiben. A falakon magyar vonatkozású emléktárgyak sorakoznak. Popper Dávid, a legendás csellista, nagyapám egyik első támogatója s üzleti jótállója is volt. Hubay Jenőt nem kell bemutatni, szerepe az egész magyar hegedűsképzésben elvitathatatlan. Zathureczky Ede következik, aki az otthon szerzett tudását 1956 után Amerikában kamatoztatta, Gertler Endrének Bartókkal készített fotója igazi ritkaság. E képről feltételezhető, hogy Bartók csellón próbálkozhatott meg játszani, mivel csellópozícióban tartja Gertler hegedűjét. Stalker János dedikált fotója is emlékeket ébreszt. Számos nagy zenész –mint Starker János, Serly Tibor, Solti György, Ormándy Jenő vagy a nemrégiben elhunyt kiváló csellista, Varga László –is megfordult nálunk. Egy nagy magyar generáció kiváló képviselői voltak, olyan zsenik, akik páratlan tudásukkal gazdagították a világot, s emberöltők tucatjai telhetnek el, míg hasonló lángelmékkel büszkélkedhetünk.