III. Endre 13. századvégi trónra lépése

Garda Dezső 2017. október 17., 21:28

III. Endre Velencében született 1265-ben. Apja István herceg, II. Endre utószülött fia, anyja Morosini Tomasina, egy velencei előkelő család leánya. Származása után Velencei Endrének is hívták. 

III. Endre a trónon, a magyar királyi jelképekkel Fotó: Thuróczi-krónika

(folytatás 40. lapszámunkból)

Második András magyar királynak halála után utolsó feleségétől, Estei Beatrixtől született egy fia, akit Istvánnak kereszteltek és később Utószülött Istvánnak is neveztek. II. András  harmadik felesége, a személyét körülvevő ellenséges légkör miatt Itáliába menekült, és gyermekét menekülés közben, német földön szülte meg. A magyar udvari szóbeszéd szerint a gyermek nem az idős II. Endrétől származott, hanem az egyik főúrtól, Apodfia Dénestől, aki a királynéval folytatott tiltott viszonyt. IV. Béla nem ismerte el testvérének Istvánt, és Magyarországon a hiedelem szerint Istvánt nem tekintették igazi Árpád-házi hercegnek.

Beatrix  halála után árván felnőtt fia kalandos életút során végül az előkelő velencei Morosini családba nősült, és 1265-ben született fiát Endrének keresztelték. A választott név is mutatja, hogy bár Magyarországon kétségbe vonták Istvánnak a szent királyok nemzetségéből való származását, Utószülött István azonban számon tartotta azt. 1271-ben végrendeletében fiára hagyta a Szlavónia hercege címet, melyet ő is viselt, és amely jogcímül szolgálhatott egy magyarországi országrész birtoklására, illetve adott esetben a magyar trón öröklésére. A gazdag Morosini családban úgy nevelték Endrét, mint királyi herceget, aki egyszer majd elnyeri a magyar koronát.

Sokféle elvárás Endrével szemben

Az, hogy Endre neve a magyar trón betöltésében reálisan szóba kerülhetett, nem hercegi neveltetésének, hanem a Magyarországon történt időközi eseményeknek tulajdonítható. Az országban kialakult anarchia miatt a hatalomból kiszorult tartományurak többször kísérleteztek –IV. László ellenében –ellenkirály állításával, és amikor IV. László András nevű öccse 1278-ban meghalt, a figyelem a Velencében élő Endre felé fordult. E fordulat is mutatja, hogy

bár Magyarországon az Árpádok hatalma megrendült, mégsem kérdőjelezte meg senki, hogy a királynak ebből a családból kell származnia.

IV. László uralkodása alatt Endre kétszer is járt az országban, de mindkétszer távozni kényszerült. Második ittlétekor, 1290 nyarán, Hahót Arnold bihari várúr kiszolgáltatta az ifjú herceget Habsburg Albert osztrák hercegnek, így Kun László halálakor Bécsben volt házi őrizetben. A magyar politikai élet szinte összes szereplője meglepően gyorsan elnyomta származásával kapcsolatos kételyeit, és egységesen kiállt Endre herceg királysága mellett. Az egység azonban eltérő indítékokat takart: a főurak az általuk folytatni kívánt politikai játszmáik eszközét látták a jövendő királyban, míg az egyház és a nemesség a feudális állam regenerálását és valós vagy vélt jogai érvényesítését várta az új uralkodótól.

Lodomér érsek két szerzetes megbízottja álruhában szöktette Endrét Bécsből Magyarországra, és 1290. július 23-án Székesfehérváron megkoronázták.

A magyar szokásjognak megfelelő szertartás új mozzanattal bővült: az uralkodónak esküt kellett tennie egy felolvasott koronázási hitlevélre, amelynek főbb pontjai szerint az egyház hű fia lesz, üldözi az ország rablóit és gyújtogatóit, gyarapítja Magyarországot és visszafoglalja elfoglalt részeit.

A magyar királyi hatalom1290 körül

III. Endre trónra lépésekor már előrehaladott állapotban volt a feudális anarchia. Az ország jelentős részei valójában nem a király, hanem az adott területen birtokokkal rendelkező főurak hatalma alatt állottak. Ezek a későbbi tartományurak, kiskirályok vagy oligarchák királyként viselkedtek saját területükön: háborúkat viseltek egymás –és sokszor a király –ellen, saját katonai erővel rendelkeztek, és többen önálló külpolitikát is folytattak. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy míg IV. Béla halálakor a várak több mint harmada volt királyi kézen, addig 1290 körül alig egyötöde, és a négy legerősebb tartományúri család együttesen több várat birtokolt, mint a király. Endre külföldről sem remélhetett segítséget, bár a koronázása körüli időszakban házasságra lépett Fenenna lengyel hercegnővel. Apósa is száműzetésben élt, így számottevő fegyveres erővel nem rendelkezett. Ilyen körülmények között

különösen szüksége volt III. Andrásnak a papság és a nemesség támogatására.

Endre magyar királlyá koronázását még az egyházi vezetés és néhány tartományúr összefogásának köszönhette, a koronázás után azonban másfajta szövetség alakult ki az egyház, a nemesség és a király között. A politikai jelentőségét növelni kívánó nemesség számára különösen kedvező volt az itáliai korai rendi állammodellt ismerő király mentalitása.

Az óbudai program

A törekvések megfogalmazása az 1290. szeptember elején Óbudán tartott országgyűlésen történt, amelyet egy harmincnégy cikkelyből álló, királyi kettőspecséttel ellátott dekrétum kiadása követett. Ezt a dekrétumot szokás III. András első törvénykönyveként említeni. A cikkelyek tartalma egyértelműen mutatja: a gyűlés hangadói a klérus és a nemesség voltak. A harmincnégy cikkelyből tizenkilenc közvetve vagy közvetlenül a magánhatalmat kiépítő főurak ellen szólt, és számos cikkely az egyház és a nemesség jogait erősítette meg. A dekrétum eltiltotta a királyt örökös ispánságok és teljes megyék adományozásától, intézkedett a IV. László uralkodása alatt jogtalanul szedett vámok eltörléséről és elrendelte a IV. László idején tett birtokadományok felülvizsgálatát. Ez utóbbit a két érsekből, a püspökökből és az országgyűlés által delegált nemesi tanácsosokból álló testület végezte volna el. A nemességben mindemellett már ekkor felmerült az országtanács ellenőrzésének gondolata, mert megígértette a királlyal, hogy országos hatáskörű vezetőt –nádort, tárnokmestert, alkancellárt és országbírót –csak a nemesség tanácsa alapján nevez ki.

Az országgyűlésen tehát egy európai mércével mérve is korainak tekinthető rendi állam körvonalazódott, a program és a realitások között azonban – mint röviddel a gyűlés után nyilvánvalóvá vált – nagy volt a feszültség.

Az országtanácsot ugyanaz a főúri csoport tartotta a kezében, amely IV. László utolsó éveiben alakult ki, és András királyságát is lehetővé tette. Így röviddel a gyűlés után a király már kénytelen volt a határozatokkal ellentétben cselekedni, örökös ispánságot és országos méltóságot adományozott azoknak, akik tevékenysége ellen az óbudai programpontok irányultak.

A király felismerte helyzetének ellentmondásos voltát, és megpróbálta politikai bázisát kiszélesíteni: 1291. február 22-én a gyulafehérvári gyűlésen újra kiadta az óbudai végzéseket azzal a kiegészítéssel, hogy a birtokos és „nemesi módra viselkedő”erdélyi szász vezetőréteget a nemességgel azonos szintre emelte. A fennmaradt oklevelek alapján ismert, hogy András felismerte a városok és a kereskedelem jelentőségét is.

Kedvező előjelekkel indult tehát III. András uralkodása, azonban kellő erő hiányában nem tudott új irányt szabni az eseményeknek. A koronázást követő konszolidáció 1292 táján megtört. Mint az azt megelőző néhány évtizedben már többször előfordult, a bizonytalan külpolitikai helyzet hatott vissza a belviszonyokra és okozott változást.

Külső fenyegetések

A III. Endre uralkodásához fűzött reményeket kezdettől beárnyékolta az uralkodó ingatag külpolitikai helyzete. Míg az országon belül elismerték uralmát, addig külföldön IV. László halála után szinte egyszerre mozdult meg minden olyan hatalom, amelynek az Árpád-ház kihaltnak nyilvánítása állt érdekében. IV. Miklós pápa a magyar trón betöltésének jogát a Szentszéknek igényelte, azzal az indoklással, hogy Szent István a korona elfogadásával elismerte a pápai hűbért. A nápolyi Anjouk sem ismerték el András királyságát és leányági örökösödés címén maguknak követelték a magyar koronát. Kun László halála után Habsburg Rudolf német király Magyarországot megürült hűbérnek nyilvánította, és 1290. augusztus 30-án kelt oklevelében fiának, Albertnek adományozta. Rudolf arra alapozta igényét, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. Rudolf nem vette figyelembe, hogy a tatárjárás idején II. Frigyes nem küldött segítséget IV. Bélának, így a felajánlás is semmissé vált.

A külső fenyegetések közül a Habsburgoké volt a legközvetlenebb. A Lodomér érsek vezette magyar klérus óvatosan, de visszautasította a pápa elméletét, az Anjouknak –elsősorban a távolság miatt –idő kellett, hogy igényük gyakorlati érvényesítését megszervezzék, András azonban egyébként is kötelezettséget vállalt a nyugati országrészek visszaszerzésére, így a magyar–osztrák ellentét 1291 közepén fegyveres konfliktusba csapott.

A magyar–osztrák háború és a hainburgi béke

A túlzó krónikák szerint a mintegy nyolcvanezer fős magyar sereg július 18-án lépte át az osztrák határt, és –a nyugat felé indított hadjáratok hagyományait követve –különféle irányokba előretörve pusztította az osztrák területeket. Nagyobb csatára nem került sor, két kisebb erőkkel vívott ütközet –Nagyszombat és Bécs mellett –magyar győzelemmel végződött. Eközben Albert apja, Habsburg Rudolf 1291. július 15-én meghalt, és a választófejedelmek –tartva a Habsburgok megnövekedett hatalmától –nem Albertet szándékozták német királlyá választani. Így egyik félnek sem állt érdekében a háború folytatása, és 1291. augusztus 26-án Hainburgban megegyezés jött létre a béke feltételeiről, amelyre augusztus 28-án a két uralkodó letette az esküt. A béke értelmében Albert kötelezte magát az elfoglalt magyar várak és területek visszaadására, III. Endre viszont beleegyezett, hogy a visszaadott várak többségét Ausztria biztonsága érdekében leromboltatja. A hainburgi béke voltaképpen külpolitikai siker volt, ez azonban a belpolitikában a visszájára fordult. A Kőszegiek visszakapták elvesztett váraikat, azonban tartományúri hatalmuk megtartása érdekében nem szándékoztak lerombolni azokat.

(folytatjuk)