Kádár Hanga 2017. augusztus 16., 17:15

Medvebecsület

Magóg, a barnamedve a csűr mögötti bozótosban leste a ház asszonyát, mikor hagyja egy pillanatra magára a főtt kukoricás fazekat, hogy bár egy csövecskét tudjon lopni belőle. Pontosan tudta, mikor van pisiszünet, mert okos, világlátott medve volt, nem holmi rózsadombi nyúlbarát, hiszen körbemálnászta már fél Erdélyt. Néha egy-két helyi haverját is elhozta, akikkel nagyokat röhögtek bömbölve, amikor a fesztivál előtt három nyeszlett falujárót elvittek a szomszéd pagonyba. No, azzal sokat elértek, mi még itt vagyunk – heherésztek vagy húszan a hűvösben.

Magóg világlátott medveként biztatta is a többieket, hogy manapság nagy vadra úgysem szabad lőni. A többiek pedig cammogtak csirkenyakat és szemetes körüli halovány drótkerítést roppantani. Egyik este Magóg tízméteres távolságból haza is kísért két fiatal emberbocsot a koncert után. Nehogy bajuk essen, sok errefelé a kóbor eb! Pláne, hogy látta, tizedmagukkal órákon át várták, hogy megtudják, hol alszanak éjszaka, mert a szállásmester nem válaszol a telefonra, és holmi Excel-táblázatok lefagynak. Azt hinné a medve, hogy 28 év után már tudják, mire számíthatnak – morfondírozott a barlanglakó, aki Tusványos állandó vendégeként tisztában volt már mindennel.

Azzal is, hogy odafigyelnek, az eseményről oldalakat zengő sárga karszalagosokat mindig természetközeli állapotok szerint szállásolják el: földgöröngyszerűen simuló ágybetéten, elszürkült tusolótálca és tavalyi morzsákkal díszített perzsa mellett. Magóg sokszor szerette volna arra is figyelmeztetni őket, hogy a biztonságiaknak fogalmuk sincs a sajtósok jogairól, csak hát a medvék nem beszélnek. Így a megbecsülésről már régóta nem hallott újságíró meg is járta: hiába győzködött hosszadalmasan három 190 centi magas, hajatlan izomhalmazt a fotózás szabályairól, azok csak a munkájukat szerették volna becsületesen végezni. Végül egy szervező segítségével sikerült meggyőzni őket arról, hogy Tusványoson évek óta a sajtós karszalaggal rendelkezőknek joguk van a koncertek első három zeneszáma alatt a kordon mögül fotózni. A tudósító munkáját akadályozó, marcona figurák bűnbánó vigyora csak másnap estig tartott, akkor ugyanis egy másik fotóst rángattak hátra a táskájánál fogva, mert nem látták jól a neonsárga csuklódíszt.

Magóg csendben figyelt mindent az Olt-parti bozótban. Kissé sajnálta a helyzetet, főleg, miután megtépték az Orbán-koncerten füttyögő nőt, pedig Európában még a medvék is tudják, szabad a véleménynyilvánítás. Magóg ezután nem igazán akart visszavándorolni a mezőségi dombokra, ahol most a székelység mindenki szemében antidemokrata bicskás barbár. Pedig Magóg tudta, nem tahók földje ez a térség, hanem olyanoké, akik remek lángost sütnek, ahol jó humora van az embereknek, a szomszédok köszönnek és segítenek egymásnak, ahol sok a székely zászló, de nem több mint a román Kolozsváron, ahol nem vágnak gyomorszájon buszon, utcán, mert útban vagyunk. Ő tudja, hogy a szélsőséges fazonok ellenére Tusványos nem egy véres kampányplatform, ahol nem lehet távol maradni a politikától: az a néhány nap kulturális, népzenei, egyházi, fiatalokra szabott sátrakról is szól. A világpolitikai témájú kerekasztalok pedig még így is Fidesz-mentesen informálnak, mielőtt a fesztivál minden szavát a magyar kormány számlájára írnánk.

Magóg tehát elindult a Szamos irányába, hogy a helyi barlanglakókat minderről tájékoztassa. Pedig nem szerette, hogy arrafelé helyenként szikkadtabb az erdő zöldje. De mit csináljunk – gondolta –, ilyen ez a medvebecsület.