Légy jó, fiam!

Könnycsepp gördült le a szemén. Pedig csak nyolcadikos lehetett. Vagy talán még annyi sem. De a lányt nem érdekelték a körülötte levő diákok, szép szemét a színpadra szegezte s szenvedett a szereplővel. Beleélte magát helyzetébe. A fiúk kajánul vigyorogtak körülötte, a barátnő kissé meglepetve tekintett mellette ülő társára, és próbálta vigasztalni.

Nem a lány volt az egyetlen, más is kereste a zsebkendőjét: fiatal és idős egyaránt. Megszoktam, mert nem először láttam hölgyeket elérzékenyülni az előadáson. Azt is észrevettem, hogy az egyik gyerekszereplő édesapja is –vastaps közben –sűrűn emelgeti kezét a szeme sarkához. Pedig sokadik alkalommal látta a darabot.

Mint ahogy én is. De hiába,

valami mindig visszahajt a színpad közelébe. Mindig van egy jelenet, amely megragad. Egy mondat, amelyet elraktározok. Egy kijelentés, amely újra elgondolkoztat. Egy fülbemászó dal, amely ismét megcsendül bennem. Egy humoros párbeszéd, amely újra megnevettet. Ki tudja, hányadszor…

Nem én vagyok egyedül e véleménnyel vagy érzéssel. Már több ismerősömet hallottam, aki az első alkalom után kijelentette: ezt a darabot még egyszer meg fogom nézni. Úgy látszik, az embereknek szükségük van arra, hogy szépet és értelmeset, jó és tartalmas előadást, színvonalas rendezést, ötletes koreográfiát lássanak a színpadon. Elegük van abból, hogy a mai absztrakt világban szépérzéküket és értelmüket nem éri el az inger a stúdióelőadáson: minden érthetetlen és tompa, vagy ellenkezőleg, túl harsány…

A lány egy idő után megnyugodott. Önfeledten kezdett tapsolni a társaival, az egész közönséggel. Már a sokadik előadást érte meg a darab, de még mindig teltház és fennálló vastaps kíséri a produkciót. Ne csodálkozzunk, hiszen a kolozsvári magyar színháznak az utóbbi évek legsikeresebb darabja –e rohanó és kíméletlen világban, ahol a törtetést és a tisztességtelen érvényesülést szinte kötelezőnek tartják –férfiaknak és hölgyeknek, fiataloknak és nagyszülőknek elsőre, másodszorra vagy akár sokadszorra is azt üzeni: légy jó, fiam, légy jó mindhalálig!

Úgy látszik, még mindig érdemes…