Kádár Hanga 2017. július 07., 22:30

Mielőtt jönne az álom

Így, fiam, biztos nem lesz belőled semmi! – fenyegették Margitkát a naponta fölé tornyosuló, savanyú szemű felnőttek, amikor a Mi leszel, ha nagy leszel? kérdésre rendszerint a vállát vonogatta. Miután azonban nagymama és keresztapa is nyaggatni kezdte, hosszas elgondolás után megfogalmazta a választ: lehetőleg boldog. Jó,jó, de pontosabban! – unszolták tovább, amire Margitka rávágta, hogy neki mindegy, csak ne legyen olyan fekete karikás a szeme alja, mint anyának és apának. Margitka egyszerűen irtózott a táskás, besüppedt, fáradt tekintetektől.

Tízéves koráig még tartotta magát az elhatározásához, de az ötödik osztályos embernek már nem osztogatják nyakra-főre a nagyonjókat gyámolításként. Itt már mese nincs: tanulni s tudni kell.

Margitkát pedig arra nevelték, hogyha nem tud valamit egészen pontosan, akkor nem lesz belőle semmi, semmiként pedig ugye nem sok esély van a boldogságra. Így hát tanult reggeltől estig elégedett szülői mosolyért és az év végi könyvjutalomért.

Amikor a második tanuló helyére tornázta magát, elgondolkodott: miért ne lehetne akár első is? És lett. S ha már az osztályban első, miért ne lehetne az iskolában is az? Lett. A dicsőség már csak ilyen – futott át egyszer Margitka agyán –, könnyen megszokja az ember. S ha már Pistiék fiát zongorával szerepeltették, miért ne lehetne Margitkát is beíratni hegedűre? Beíratták. Versenyt nyert, megszokta. Aztán jött a néptánccsoport, mert azt sokan szeretik, sokan tapsolják. Ügyes volt, megszokta.

Ha iskolaelső, egyetem. Ha egyetem, minimum mérnöki. Ha mérnöki, legalább egy ösztöndíj. Vagy kettő. Ha Pistiék fiának is van, Margitkának miért ne lehetne? Margitka pedig közben hízik, fogy, stresszel, s müzli helyett Magne B6-ot aprít a reggeli tejbe. Kipiheni – csak ez egyszer legyen meg. Azután lesz ideje a gondtalan boldogságra. Egy idő után mással már nincs is ideje szóba állni, csak Pistiék fiával: együtt járnak a patikába növénykivonatú higgasztóért. Egyetem után három munkahely. Hát ilyen a pénz – fut át egyszer Margitka agyán –, hamar megszokja az ember. Anyukáék közben többször is szabályosan hasra esnek lányuk folkszvágenjétől. Margitka abban emlegeti rendszerint mások erkölcstelennek vélt édesanyját kidugva az ablakon siető, fontos tincseit. A szomszéd kocsiból ugyanolyan fontos frizurájú férfi üvölt vissza Margitkára. Aki aztán eldönti, futni fog, hogy valamiképp ledolgozza a feszültséget. Pistiék fiát is hívná, de neki sokkal fontosabb dolga van Margitkánál. Most nyelvvizsgázik, mert a fordítóirodában biztos pénz van. Két kávészünet között a leányzó kezét is megkéri, mert az egyedüllét is olyan, mint a pénz: hamar megszokja az ember.

A baba Margitkáéknál is projekt: méregdrága dada, zongora- és hegedűóra, meg persze minimum egy mérnöki.

Pistiék fiának pedig továbbra sincs ideje futni, most épp továbbképzőn van. Majd kipiheni – csak ez egyszer legyen meg. Utána lesz ideje a gondtalan boldogságra. Margitkán aztán erőt vesznek a ráncok, csodálkozik is, hogy mi baja, hisz’ alig ötvenéves. Fürdéskor a tükörben elszörnyülködésbe átcsapó meglepett felismeréssel nyomogatja fekete szeme alját csontos ujjacskáival. Éjszaka azt álmodja, hogy Pistiék fiával kocog, miközben elhaladnak az étterem előtt, amire a pénzt, s a mozi előtt, amire az időt sajnálták. Hirtelen az autójukban ülnek, tikkasztó dugóba ragadva, de Margitka most nem emlegeti mások erkölcstelen szülőanyját. Helyette feltekeri az ablakot, bekapcsolja a légkondit, és elindítja a CD-t. Együtt éneklik Pistiék fiával a régi, kedvenc slágert: Túl az Óperencián, fészek vár reánk.

Szép az álom. Nyugodt. Margitkának annyira tetszik, hogy fel sem ébred többé. Hiszen végre van ideje nyugodtan boldognak lenni. Valahol messze, túl az Óperencián.