Megtanulni a mesterség iránti alázatot

Az ügyelő olyan, mint egy könyv borítója: ő tartja össze a lapokat, vagyis az előadás egész menetét. Lovász Rózsa több mint harminc évig ügyelt arra, hogy a kolozsvári színház előadásai zökkenőmentesek legyenek.

– Akár a színészi pályát is választhatta volna, de végül több mint három évtizedet töltött a kolozsvári magyar színházban ügyelőként. Hogyan választotta ezt a hivatást?

– Nem akartam sem színésznő, sem ügyelő lenni. Gyerekkoromban a házunkhoz közel nyílt meg Kolozsváron a hóstátiak kultúrháza. Még a színházból is jöttek művészek, akik rövid jelenteteket adtak elő. Mindig történt ott valami: ha nem színház, akkor filmvetítés, és számomra hét-nyolc évesen minden esemény maradandó volt. Könyvtár is volt, szinte minden könyvet elolvastam. Negyedikes lehettem, amikor felfedeztem Shakespeare műveit, Tolsztoj Háború és békéjét – lehet, túl korán olvastam őket, és igazából fel sem fogtam, miről szólnak –, és ezek a dolgok mind belém ívódtak. Munkája mellett édesanyám besegített a kultúrházba, volt színjátszó körük is, és nagyon fiatalon már ott bámészkodtam.

– Kikkel tudta a környéken megbeszélni e kulturális élményeket?

– Annyira fiatal voltam, hogy inkább magamnak gyűjtöttem az élményeket. Egyébként is zárkózott ember voltam, édesapám eltűnt a háborúban, a bátyám hét évvel nagyobb volt, ezért a könyvekbe, filmekbe, előadásokba „menekültem”. A házinénink sokat járt színházba és vitt magával. Az iskolából szabadjegyet kaptunk, így aztán a színház varázsa hamar elkapott.

– Ennek a varázsnak lett a következménye, hogy ön is tagjává vált a kolozsvári Művelődési Ház Stúdió Színpadának?

– Megjelent egy hirdetés a helyi napilapban, hogy felvételit tart a stúdió. Akkor már elvégeztem a bőripari szakiskolát, dolgoztam és esti líceumba jártam. Matematika órán máig előttem is ismeretlen okból verseket írtam. Volt bennem valamiféle művészi beállítottság. Végül jelentkeztem a stúdió felvételijére 1967 végén. Előadásaikat nem láttam, de híre volt a városban e műkedvelő csoportnak. Katona Éva színművész öccsével, Katona Károllyal, aki szintén színész lett, egy osztályba jártam az estibe. Megkértem, beszéljen a nővérével, hallgasson meg. Ott volt házuk a közelünkben – Bara Margit és Dorián Ilona színésznők is arrafelé laktak –, de Évát személyesen nem ismertem. Végül meghallgatott, másnap mentem is a stúdióba felvételizni. Bisztrai Mária és Horváth Béla színművészek előtt kellett szavalnom. Valami csoda történt, mert egyáltalán nem izgultam. A grófi szérűn és a Tiszta szívvel című versekkel készültem. Bisztrai erre megkérdezte: más nincs? Mondtam, van egy saját versem, Miért láttalak a címe, az Utunknak is elküldtem. Valami történt, hogy ezt el mertem mondani. Bisztrai művésznőnek később is eszébe jutott, ahogyan akkor hosszú hajjal, anyukám angol szövetéből készült pántos szoknyában szavaltam a versemet. Többen elhagyták a stúdiót abban az időben: ki színire ment, ki máshova, kellett frissíteni a csoportot. Tény, hogy soha többet nem tudtam úgy elmondani azt a verset, mint akkor, a felvételin. De annak köszönhetem, hogy három évtizedig a fiatalságomat, az életemet adhattam a színházért. A stúdióval kinyílt számomra egy új világ, más ember lettem.

– Akkor sem gondolt a színészi pályára?

– Nem lett volna meg hozzá az anyagi fedezetem, nagymamának és anyámnak kicsi nyugdíjuk volt, bátyám hamar elkerült otthonról, valamiből meg kellett élni. Ugyanakkor az én stúdióbeli alakításaim teljesen ösztönösen jöttek. Tudtam, nem lenne sok esélyem e pályán.

– Végül csak a színháznál kötött ki.

– Bisztrai igazgató lett, a színházban súgót kerestek, én meg szabadulni akartam a gyárból. Saszet Géza volt az ügyelő, Bíró Levente színművész felesége, Ilike volt az egyik súgó. Saszet közben átment a dokumentációs tárba – a könyv volt az élete –, és Bisztrai szólt, lehetőség van, hogy ügyelő legyek. Ez a bizalom lenyűgözött. Azzal a feltétellel vállaltam el, hogyha nem megy, akkor visszamehetek a régi munkahelyemre.

– Mi volt meghatározó az elején ebben a munkában?

– A színház, a színpad tisztelete. Az, hogy ha belépsz a művészbejárón, előre köszönsz a portásnak, a takarítónőnek. Ha benne vagy ügyelőként a produkcióban, az előadás a tiéd, ha az igazgató vagy bármelyik színész hangoskodik, rászólhatsz. Olyan mestereim voltak – Ambrus Vilmos, Moldován Potyó –, akiktől teljes mértékben megtanultam tiszteletben tartani a színház írott és íratlan szabályait. Ezeket még egy Harag György kaliberű rendező is elfogadta és betartotta.

– Milyen bizalmat feltételez ez a rendezőtől az ügyelő irányába?

– Óriásit, és ennek így kellett működnie. Ha a rendező megzavarja az ügyelőt, saját előadását teszi tönkre.

– A színészek mennyire bíznak az ügyelőben, hiszen egy adott ponton őket is irányítja?

– A színészeket a rendező irányítja. Neki abban kell bíznia, hogy az ügyelő időben hívja a színpadra, hogy a fodrász, a díszletmunkás, az öltöztető, a maszkos idejében ott van, és segít neki a változásoknál. Felelősségteljes munka a miénk…

– Hibázhat az ügyelő?

– Előfordult, olyankor felírja saját magát a próbanaplóba vagy az előadásnaplóba. Régen legalábbis így volt.

– Emlékszik az első előadásra, amelyet ügyelt?

– Talán Oscar Wilde-tól a Hazudj igazat! Horváth Béla rendezésében. Kevés szereplős, habkönnyű darab volt. Bisztrai Mária igazgató bizalma olyan erőt adott nekem, hogy tudtam, ezt bármi áron meg kell tenni.

– Megvolt a bizalom az igazgató részéről. De hogyan tudta elfogadtatni magát a társulattal, a híres színészekkel, akik akkor itt játszottak, hiszen nagyon fiatalon kezdte?

– A színész tudta: az ügyelő azért van, hogy a munkát könnyebbé tegye. Viszont azért van próbanapló, hogy beírjuk, ha egy színész késett, vagy nem a megfelelő állapotban érkezett a próbára, az előadásra. Aztán a vezetőség eldönti ennek következményeit. De vannak olyan íratlan szabályok, hogy ha partnerrel vagy a színpadon, akkor nem eszel hagymát. Ilyenkor szólni kell. De a színész is szólhat, írd fel magadat, mert te hibáztál. Tudtam, hogy a munkámat kell végeznem, de voltak olyanok, akik arra gondoltak, ez az igazgató védence, vigyázni kell vele, mert megmondja, mit beszélünk. Ódzkodtam attól, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe kerüljek, még az öltözőbe sem mentem be. Amikor jobban megismertek, ők is teljes mértékben bíztak bennem. Nem volt könnyű, de helyt kellett állni, és igyekeztem, hogy ne okozzak csalódást. Például Vitályos Ildikó művésznővel már a kezdetektől egészen jó barátságba kerültem, megismertem az édesanyját, járhattam az otthonában, részese lehettem élete egy részének.

– Még kialakult valakivel baráti viszony?

– Nem igazán voltak akkor barátságok a színházban. Akik a kolozsvári színi megalakulása után itt végeztek, úgy érzem, összetartóbbak. De a kolozsvári színház sosem arról volt híres, hogy a tagok összejártak volna. A legjobb barátnőm Kovács Éva, aki szatmárnémetiben színésznő. Ott viszont a társulat olyan, mint egy nagy család. Talán a nagyváradiak is…Nem a konkurencia választotta el őket, inkább egyéniség kérdése ez.

Kolozsváron mindig erős egyéniségek játszottak. És – lehet rosszul gondolom, de – volt egy adag gőg is: a kolozsvári Erdély legjobb magyar színháza.

Delly Ferenc, László Gerő, Senkálszky Endre idejére gondolok. Akik továbbvihették volna a nagy elődök emlékét a sétatéri színházban, elég hamar szétröppentek a nagyvilágba, vagy – gondolok Péterffy Gyulára, Pásztor Jánosra, Köllő Bélára, Horváth Bélára – korán meghaltak.

– Hogyan értette meg magát a rendezőkkel?

– Amíg például Tompa Gábor rendezett, csodálatos volt a munka. Nem épp olyan, mint Harag Györggyel, akinek nem volt klasszikus értelemben vett segédrendezője, vele dolgozni kimondottan izgalmas feladat volt. Műhelymunka folyt, Haragot hallgatni felért egy egyetem elvégzésével. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A szerető, A műtét, a Csongor és Tünde című darabokat velem csinálta, az Éjjeli menedékhelynél Ambrus Vilmossal együtt ügyeltünk. Monumentális előadás volt, rengeteg statisztával. Tompával A buszmegálló volt izgalmas munka, de említhetem A kopasz énekesnőt vagy a Szentivánéji álmot is. Bizonyos idő után később elővettünk ismét egy-egy előadást, a rendező nem tudott eljönni, a felújító próbát pedig én irányítottam a nézőtérről, egy mikrofonnal a kezemben.

– Több száz előadást vezetett le a három évtized alatt. Soha nem érezte úgy, hogy ebből elég, váltani kellene?

– Soha. Megértem a kérdést, hiszen a mai körülmények között nem könnyű kitartani valami mellett. 2001-ben jöttem nyugdíjba. Ha onnan visszaszámolunk tíz évet, az nekem sem volt könnyű. Évente újítottak szerződést, az igazgató döntött. A férjem 1993-ban meghalt. Negyven-ötven évesen az ember hova álljon tovább? Sajnos foggal és körömmel ki kellett tartani, még akkor is, ha megaláztak. Végül úgy jöttem el, hogy az utolsó előadás után egy köszönömöt sem kaptam.

– Színházba jár még?

– Járogatok, de nem sokat…Igazából nem vágyom.

– A fiatalok tudják, kicsoda Lovász Rózsa?

– Akikkel dolgoztam – Vindis Andrea, Molnár Levente, Kántor Melinda és még néhányan – tudják. Dorián Ilona mesélte, hogy alig ment nyugdíjba, már a kapus sem akarta beengedni a színházba, mert nem tudta, kicsoda. Pedig szegény próbálni ment… Normális, hogy nem ismernek. Amit viszont tudniuk kellene azoknak, akik most tanulják a színészmesterséget: az alázat, a színpad, a szakma, a közönség, az egymás iránti tisztelet. Ezeket kell megtanulniuk.