A kettős állampolgárság az összetartozás fokmérője

A valós összetartozás fokmérőjeként értékeli Szili Katalin, hogy idén valószínűleg az egymilliomodik táron túli veszi fel a magyar állampolgárságot. A politikus szerint Magyarországon egyetértés született a székelyföldi autonómiatörekvés támogatásáról. 

– A külügyminisztérium számításai szerint az idén az egymilliomodik határon túli magyar is megkapja az anyaország állampolgárságát. Mit jelent ez annak tükrében, hogy 2004. december 5-én pártjával szembemenve támogatta a kettős állampolgárság megadását?

– Ha ebben a kérdéskörben az időszámítást picit korábban, 2004-től kezdenénk, akkor a 2010-ig tartó időszakot rendkívül sajnálatos periódusnak tartanám. Azelőtt is, azután is, most is gyakran találkoztam, találkozom erdélyi és csángóföldi magyarokkal, akik egy kicsit – bocsánat, nem is kicsit – úgy érezték: megtagadta őket az anyaország. Ez egyrészt rendkívül fájdalmas érzelmi traumát jelentett, ugyanakkor volt egy politikai hozadéka.

A szocialista párt kampánya és a népszavazás eredménye tükrében a határon túlra szorultak kiszolgáltatott nemzetrésznek tűntek a többségi társadalom szemében.

Kérdem én, a jogaiért folytatott küzdelemben milyen érveket hozhat fel egy közösség, ha azt érzékeli, hogy a sajátjainak sem kell.

– Hogyan látja, sikerült-e ezen a traumán túllépni?

– Házelnökként a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, a KMKF alapításával igyekeztem tenni valamit azért, hogy a határon túliak és az anyaországi szervezetek közti magyar–magyar párbeszéd mégse szakadjon meg. Abban az időben sikerült néhány fontos stratégiát megalkotni, mint például a szórvány-, a kulturális vagy a gazdasági stratégia, amire mindmáig nagyon büszke vagyok. Ezek komoly együttműködést jelentettek annak idején ahhoz, hogy a későbbiekben gyakorlatba is tudjuk ültetni. Úgy gondolom, a 2010-es törvény, amely az állampolgárság könnyített megadását jelenti, végérvényesen felülírta az azelőtti időszakot.

– A magyarországi pártok megítélése terén kialakult-e valamiféle összhang a határon túli magyarság ügyében?

Hangsúlyoznám, hogy értse mindenki: ez uniós keretek közötti, az európai gyakorlatoknak megfelelő autonómiát jelent, ami nem a többségi társadalom ellen irányul, hanem azt, hogy mi magunk fogalmazzuk meg, melyek azok az intézményi keretek, amelyek maximálisan biztosítani tudják a személyi és kulturális önrendelkezésen túl mindazt az eszközrendszert, amely az identitás és az anyanyelv megőrzéséhez hozzájárul. Persze a magyar–magyar egyeztetés folytatódik, de jó lenne még idén ősszel „lekerekíteni” az autonómiakoncepciót, mert 2018-ban Magyarországon választások lesznek.

– Egyetértésről beszél autonómiaügyben. Ki kivel ért egyet, hiszen az RMDSZ még a saját autonómiatervezetét sem terjesztette a bukaresti országgyűlés elé?

– Én az autonómiaigényre gondoltam, amikor egyetértésről beszéltem, nem a részletekre. Az tudvalévő, hogy mindkét autonómiatervezet – az RMDSZ-é és a Székely Nemzeti Tanácsé – a dél-tiroli példából fakadt. Persze különbözik a kettő, egyrészt az alkotmánymódosítás kérdését illetően, másrészt a határok meghúzásában. Mint ismert, az SZNT ragaszkodik Székelyföld történelmi határaihoz, az RMDSZ pedig a három magyarlakta megyét tartja kiindulópontnak. Készítettünk egy elemzést, amely szerint azt kell figyelembe venni, hogy a két tervezet közül melyik illeszthető reálisan a mai közigazgatási helyzetbe.

– Az autonómia fogalma egyáltalán beilleszthető a román társadalom és politikum köztudatába? Mit tud tenni az anyaország azért, hogy Romániában ne valami ördögtől fakadónak látszódjon az önrendelkezés igénye?

– Mindaddig, amíg magyar–magyar versengés volt, fölösleges lett volna párbeszédet kezdeni – akár Európával, akár a román politikummal. Az anyaország foganatosítja a román félben, hogy senki nem akar elszakadni az országtól, és senki nem akar elvenni valamit a románságtól.

A Feröer-szigetektől Dél-Tirolig egész Európában léteznek különböző autonómiamodellek. Ezt szeretné a székelyföldi magyarság is: a közösség dönthessen saját ügyeiről.

Látható, hogy az említett területeken, ott ahol a közösségi lét sokkal önállóbb és szabadabb, nemcsak a demokrácia teljesedett ki jobban, hanem olyan gazdasági fellendülés is tetten érhető, amely maga után húzza a társadalom többségét.

– A baloldal jó ismerőjeként hogyan látja, e kérdésben mennyire lehet számítani a szocialista pártra?

– Ahogy az alapbeszélgetéseket végigfolytattam a meghatározó politikai szervezetekkel, úgy éreztem, az autonómiát illetően egyetértés van. A részletek meghatározása és kidolgozása azonban nem a magyarországi politikusok dolga, hanem az érintett közösségeké.

– A közelmúltban a csán­gó magyarok szövetségének meghívására Moldvába is ellátogatott. Milyen tapasztalatokat szerzett?

– Fontos megemlítenem, hogy nem egyedül, hanem a parlament nemzeti összetartozás bizottságainak elnökével, Pánczél Károllyal és a grémium tagjaival kerestem fel több moldvai csángó közösséget. Látogatásunk jó alkalom volt arra, hogy ne csak a hivatalos fórumokon vagy csatornákon keresztül szerezzünk információkat a moldvai magyarokról, hanem közösségeikbe látogatva tapasztaljuk meg a mindennapjaikat, ismerjük meg, hogyan épülnek vagy működnek a már létező magyar házak, miként zajlik a fakultatív anyanyelvű oktatás, nézzük meg, mennyire életképes a csángó szervezet és a pedagógus szövetség közötti együttműködés. De voltunk mesemondó-találkozón, minifoci-bajnokságon, megismerkedtünk a csángószövetség valamennyi települési hagyományőrző koordinátorával. Az akciónknak mindenképpen folytatása lesz, mert olyan gondokkal is szembesültünk, amelyek orvoslásáért a magyar törvényhozás sokat tehet. És kell is tennie, hiszen az a cél, hogy ötven-száz év múlva is hallható legyen a magyar szó, a magyar ének a moldvai csángó falvakban.

Szucher Ervin