Somogyi Botond 2017. május 15., 11:14

Kevesebb gép, több emberség

Kárpátaljai újságíró kollégám meséli, hogy egyik ismerőse készített egy kamu Facebook-oldalt. Beírt egy kitalált nevet, profilképnek berakott a világhálón talált táncos csoportképet. Aztán a rendszer által javasoltak közül elkezdett ismerősöket jelölni a világ minden tájáról. Legnagyobb csodálkozására 99,9 százalékuk visszaigazolta az ismertséget. Mivel soha egy bejegyzést sem tett közzé, a kamuoldalon nem kommentált senkit és semmit, akkor lepődött meg igazán, amikor teljesen ismeretlen személyek egyre nagyobb számban a nem létező valamit/valakit kezdték bejelölni. Jelenleg 398 „ismerőse” van az általa kitalált személynek és a tánccsoportnak – a szám pedig napról napra növekszik.

Nem csodálkozom. Velem is történt hasonló – teljesen ismeretlen, Ausztriában élő magyar jelölt be ismerősének. De tudok olyan egyetemistáról is, aki állandóan a gép előtt ül, a világhálón csüng – nappal és éjjel is. Folyamatosan posztol és ír, képeket és különböző híreket oszt meg, kommentál. Újságíróként a Facebookot kizárólag a kapcsolattartásra használom – tudom, nagyjából mindenki ezt állítja –, amely cikkek leadását, határidők megbeszélését, kérések, kérvények és képek, illetve írások küldését jelenti. Mégis akarva akaratlanul az ő bejegyzéseibe botlok. Mintha nem lenne tanulnivalója vagy éppen magánélete. Ez is azt jelzi, az emberek egyre magányosabbak, esetleg még akkor is, ha kapcsolatban élnek. Vagy lehet, hogy rettenetesen unatkoznak – tény, hogy a fiatalok 99 százaléka a számítógép, illetve a butító digitális kütyük előtt üldögél, azokat nyomkodja az iskolában órán, buszon, váróteremben vagy éppen az utcán.

Az emberek teljesen ki vannak szolgáltatva a gépeknek, az internetnek, egyre többen válnak függővé – sokan közülük nem ismerik be. Egyre kevesebbet beszélgetünk, kirándulunk, sportolunk. Egyik kollégám – és ez nem elírás – Facebookon hívja vacsorázni a fiát, aki a tőle három méterre levő galérian szokott üldögélni – természetesen a számítógép előtt.

Ezért is örvendek, hogy nemrég másodikos fiam azt írta a fogalmazásában, nagyokat szokott játszani az édesapjával. Persze az előtte levő mondat úgy szólt, hogy a papa sok cikket ír, és megtörténik, hogy ezért egész nap nem látja őt. Szegény, ha tudná, még így is hányszor haragszom magamra, amikor egy-egy kérdését vagy kérését elhárítva tovább dolgozom, és nem figyelek oda, hogy milyen szépen kirakta a lego-repülőgépet vagy, hogy az asztalon levő gombfoci biza engem is vár – már két napja.

Talán ezekből a Facebook-os bejegyzésekből, esetleg saját tapasztalatainkból kiindulva rádöbbenhetünk: bármennyire is fontos, több egymással eltöltött idő és kevesebb gép kellene életünkbe. S feltétlenül több emberség.