Szülői nosztalgia a pofonterápiáról

A kommunizmus éveiben elültetett hatósági erőszak köszöntött vissza nagyon sok család gyereknevelési módszereiben. A „pofonterápiáról” több szülő ma is nosztalgiázva beszél, holott a gyereknevelésbe bevitt erőszak sem régen, sem ma nem oldja meg a gondokat.

Iskolás gyermekek szüleivel is dolgozom, máskor gyermekkori barátaimmal, ismerőseimmel beszélgetek a mai gyermekekről. Eszmecseréinkbe folyton visszatér két mítosz, ami úgy tűnik, jól befészkelődött a felnőttek fejébe. Az első téveszme az, hogy a tanárnak manapság nincsenek lehetőségei a gyermekek nevelésére és a pimaszság megfékezésére. A második az, hogy ma sokkal több lelki zavaros gyermek van, mint „a mi időnkben”, azaz húsz-harminc évvel ezelőtt. A felnőttek egy része igazi nosztalgiával tekint azokra az időkre, amikor a tanár pofozhatta, térdepeltette, a haját cibálhatta a gyermeknek, mert „ezzel senkinek nem volt semmi gondja”. Olyan szülővel is beszélgettem, aki azt állította: „ma már mindenki beleszólhat abba, hogy ő miként nevelje gyermekét”. Mindkét véleményt a múlt könnyelmű megszépítésének tartom. Másrészt magam is tűnődni szoktam: mi változott meg, miért másak a mai gyerekek?

A szülők zöme ahhoz a nemzedékhez tartozik, aki gyerekként vagy fiatalként megélte a kommunizmus utolsó éveit, majd az azt követő időszakot, a kilencvenes évek fiatal demokráciáját. A technológiai változásokhoz képest ez az alapvető tényező, amely igazán számít, amikor a gyerekek viselkedésében keressük a múltat. Abban az időben gyermekként vagy fiatalként azt éltük meg, hogy a politikai hatalmat képviselők nyíltan és fenntartások nélkül használták a testi fenyítést és a lelki megaláztatást. Utáltuk is ezt rendesen.

A kommunizmus idején az ellenállásnak és az ellenvéleménynek nem volt ereje, a forradalom után már mindenki mondhatott, amit akart és legtöbbször következmények nélkül. Még emlékszem a nosztalgiázó idős tanárokra, akik a rendetlenkedő fiatalokat felpofozták az iskolában. Tanárom büszkeséggel emlékezett arra, hogy a tanulók megrettenve suttogták nevét, és a folyosófalhoz húzódtak, amikor ő feltűnt a kolozsvári Báthory István Líceum folyosóján. Egy másik tanár már akkor is kiosztotta a pofot, ha a figyelmetlen gyermekek csoportoson úgy mentek el mellette, hogy nem köszöntötték hangos szóval. Egy harmadik, ugyanott, a kolozsvári iskola folyosóján tekert le egy hatalmas nyaklevest egy cigarettázó, fiatal tanárnőnek, mert diáknak nézte. Nem kért elnézést, hanem annyit dörmögött: így is jó lesz. Úgy tűnik, imponált neki férfiként, hogy a gyerekek félnek tőle. Abban a korban ez a magatartás normálisnak tűnt: pofozkodott a rendőr, a tanár, a szülő...

A mai felnőttben tehát még ott él a pofozkodás iránti nosztalgia. Aki nem állt be a sorba, az megkapta a magáét. Arra már nem szoktunk emlékezni, több okunk is volt, hogy ne álljunk be a sorba. Arra sem gondolunk, hogy a pofonok és megalázások nem oldották meg a gondot, csak elterelték a figyelmet a problémáról. A mai szülők mesélik, hogy adott pillanatban majdnem mindegyiket elkapja a kísértés, hogy megtépje csemetéjét, de előtte vagy utána olyan szégyenérzet vesz erőt rajta, hogy legszívesebben elbújna. Ezt követi a fogadalom, hogy saját gyermekét soha többé nem veri meg. Innen kezdődik az, ami a szülői viselkedésben komédiajelleget ölt. A szülő elpanaszolja a pszichológusnak, hogy mennyire tehetetlen a gyermek nevelésében, hiszen már mindent kipróbált, mindent megtett. Már számtalanszor kérte szépen a gyermeket, hogy hagyjon fel a gondot okozó viselkedéssel, és ez nem működik. Aztán fenyegetőzött, majd könyörgött, és egyik sem segített. És ekkor elkezd a pofonterápiáról nosztalgiázni.

Ezen az eredménytelenségen kár csodálkozni. A szülő valójában nem megoldást keres, hanem egy alkufolyamatba megy bele, amiben a gyermek elég ritkán tud lemondani a gondot okozó viselkedésről. Ez a szülői történet is arra a számtalan „jó tanácsra” hasonlít, ami az információs csatornákból ömlik, és ami rendszerint lepereg rólunk: a táplálkozásunk nem lesz egészségesebb, a dohányzást nem hagyjuk abba, a vezetésben nem leszünk türelmesebbek, és az italozó ember sem fogja abbahagyni az alkoholizmust. A gyermek sem hagyja abba a telefonja matatását vagy a számítógéppel való foglalkozást, nem tanul több matekot, és nem lesz kevésbé szemtelen, illetve gyakran ő is pofozkodással oldaná meg gondjait. Mindez azért történik, mert azzal, hogy letiltják kedvenc tevékenységünket, cserében nem kapnak mást. A pimaszul követelőző fiatal legtöbbször azt a jogot kéri számon, ami a családi értékrendszerben mindig is elfogadott volt – legyen szó szabadságról, identitásról, pihenésről, barátokról vagy bármiről. A külső tanács semmit nem mond a gyermeknek arról, hogyan vezesse le a társas helyzetekben való szorongását, amikor azt kérjük tőle, hogy legalább tanulás közben ne facebookozzon, vagy matektanulás helyett ne üzenetekben keressen vigasztalást kortársainál. Mentségünkre szolgáljon, legtöbbször sem a gyermekek, sem a felnőttek nem tudatosítják a problémás viselkedés mögött álló, nehezen elviselhető érzelmeket. Így nehéz megoldást keresni, és megfelelő megoldást találni ezekre. A pofon, megalázás, megszégyenítés arra szolgál, hogy az engem kínzó érzelmek és gondolatok meglétével neked ne kelljen szembenézned. Azért kapok pofot tőled, mert téged zavar a probléma felszínre kerülése. Miközben nem keressük meg a kiváltó okokat.

A mai gyermek-szülő viszony egyik legnagyobb problémája: nincs türelmünk és józan eszünk megkeresni azt, hogy a másikat mi bántja.

Itt nem arról van szó, hogy a másik ember vagy a gyermek igénye jogos-e vagy sem. Nem mondta senki, hogy ha összetörtem a cégautót, akkor helyette azonnal kell egy új, hanem arról van szó, képes vagyok-e elviselni azt, hogy a másik embert vagy gyermeket valami bántja. És tudatosodik-e bennem, hogy engem valami bánt, és ezt el tudom ideig-óráig viselni. Vagy inkább az történik, hogy képtelen vagyok szembenézni saját frusztrációmmal, és ezért inkább a másik elhallgattatását követelem. Kapjon végre egy pofot, mutassák meg neki, hol a helye, hogy ne kelljen hallanom, látnom és elviselnem.

Nem arról van szó, pofozkodjon-e a tanár és a szülő, hanem arról, hogy miként viszonyulok a másik emberhez és saját érzéseimhez. Természetes, ha a gyermekvédelmi törvény állítja meg a tanárt, szülőt vagy akár a rendőrt abban, hogy a gyermeken vezesse le tehetetlenségi érzését. Mindezeket manapság önismereti folyamatnak és érzelmi intelligenciának nevezik. A könyvesboltok polcai tele vannak ilyen témájú könyvekkel, a folyóiratok majdnem minden számában felbukkan egy-egy cikk erről. Sőt, ma már a mérnökök, jogászok, informatikusok munkahelyi kiválasztásában is jelen van e képességek felmérése. Nem kevés ember meglepetésére. Lépjünk tehát túl egy hosszúra nyúlt történelmi korszak sokáig megtűrt ballépésein, és kezdjünk el végre jobb megoldásokat keresni. Már csak azért is, mert e megoldások léteznek, és mert gyerekeinkről, végső soron pedig rólunk van szó.

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta