A barokk zenefejedelmek nyomában

A szászországi Halle, Georg Friedrich Händel szülővárosa csupán néhány kilométerre fekszik Johann Sebastian Bach városától, Lipcsétől. Húsvét alkalmából a helyszíneken sétával emlékezünk a barokk zene két kiemelkedő alakjára. 

A művészettörténészek mindig előszeretettel húzzák meg a zenetörténet nagy korszakainak határát. Minden bizonnyal igazuk van, amikor Monteverdi Orfeóját még a reneszánszhoz, másik népszerű dalművét, a Poppea megkoronázását viszont már a barokk stílushoz sorolják. A tudós fők viszont nagyjából egyetértenek, hogy a barokk két legnagyobb zeneszerzője Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel volt (jómagam Vivaldit is ide sorolom). A két német lángész egy évben, 1685-ben született, s noha életük egy része nem messze telt egymástól, mégsem találkoztak soha. Én viszont egy rövid németországi túra során mindkét zeneköltő városát felkereshettem: Halléban laktam, s egy világrendezvényre naponta Lipcsébe járhattam át.

Händel Halléja az NDK-t idézi

Halle első látásra csalódást okozott: kiterjedt lakótelepei az egykori NDK-t idézték, s nem Európa leggazdagabb országában, inkább Rákospalotán éreztem magam. Noha a lakótelep-rekonstrukciókra a német állam sokat költ, az életszínvonal szemmel láthatóan messze elüt a nyugati rokonokétól. Halle egykori arcát a belvárosban leltem meg. A Saale-parti település hűségesen ápolja híres szülöttének, Händelnek az emlékét. A kultusz központja a mester szülőháza, amely mintegy százhúsz esztendeig volt a család birtokában. A zenegyűjteményt már a második világháború előtt létrehozták, ezt bővítették később, amikor 1948-ban a városi zenei múzeummal közös kiállítóhelyet nyitottak. A zenei anyag gazdagodásával az ingatlan a szomszéd házzal bővült, így évről évre zenei rendezvények és kiállítások széles palettáját élvezheti a betérő. Valóban érdemes meglátogatni a házat, ahol a szerző életét bemutató kiállítás, valamint hangszertárlat mellett konferenciák, koncertek tágítják a zeneköltőről alkotott képet. Miránk, magyarokra is ráfér e tudásbővítés: Händelről mindig tisztelettel beszéltek hazánkban, viszont a nagyközönség csak az életmű töredékét ismeri. Az átlagembernek a szerző nevének hallatán a Messiáson kívül a Vízizene ötlik legfeljebb eszébe. A német zeneszerző is úgy járt, mint Haydn: noha mindenki nagyra tartja, Mozart árnyékában mégis inkább a salzburgi zsenire vetődik a fény. Händel mumusa esetünkben Bach, a halléi mester az ő népszerűsége tükrében szorult háttérbe.

Gyöngyszemek egy ismeretlen händeli világból

Színpadi művei Magyarországon különösen méltatlan sorsra jutottak. Jóllehet a zeneszerző 42 operát hagyott az utókorra, a Magyar Állami Operaház fennállása óta mégis csak két művét, a Rodelindát és a Xerxést mutatta be. Az előbbit 1943-ban és 1979-ben, az utóbbit 1928-ban és 2009-ben tűzte műsorára a dalszínház, azóta a mai napig 27 alkalommal játszották. A Hungaroton fénykorában a ritka operák bemutatását is feladatának tekintette, ám még a kiadó is csupán két Händel-opusra, az Atalantára és A hűséges pásztorra (Il pastor fido) gondolt kiadási terveiben. Ennek természetesen gyakorlati oka is van. Rózsa Ferenc karnagy és zenekutató, aki Szombathelyen mutatta be a mester egyik legnépszerűbb operáját, a Julius Caesar Egyiptombant, egy nyilatkozatában utalt is rá: „aki autentikus előadásban gondolkodik, annak vissza kell nyúlnia a tiszta forráshoz, mivel a négy évszázad alatt nagyon sok átköltés, por rakódott a mesterművekre. A kutatónak hangról-hangra kell rekonstruálnia a kottákat.”

De sétáljunk tovább! A főtér közepén természetesen Händel tekint ránk, s nem messze tőle elérjük a hallei operaház impozáns épületét. A dalszínházban is minden a zeneköltőről szól: 1922 óta nyaranta fesztivált rendeznek a zeneszerző tiszteletére, idén az árvíz hiúsította meg a hagyomány folytatását. A folyosókon sétálva is képet alkothatunk a gazdag életpályáról: a már említett 42 operából mindeddig 34-et mutattak be. A fotókon megelevenednek a zenetörténet részévé vált előadások. A szervezők célja, hogy Händel elfoglalja méltó helyét a világ zenei életében.

A közelmúltban egy CD bemutatására kértek fel: a régi zene specialistájának, Sandrine Piau-nak albumát ajánlhattam egy zenei portálon. A színházi fényképek nyomán ismét, a korábbinál alaposabban hallgattam meg az összeállítást, s gyöngyszemekre leltem. A Scipione egyik áriáját követően Pertenope, nápolyi királynő lelki világába pillanthatunk be. Ezt követően a korong Arianna Kréta szigetén című műve nyomán a mediterrán világába repít minket. A Faramondo bravúrszáma minden opera dicsőségére válhatna. De még hosszasan sorolhatnám. Egy biztos, számomra egy ismeretlen händeli világ tárult fel. Az élményt mindenki számára ajánlom. Händel igazi világfi volt: húszévesen Itáliában ismerkedett meg Vivaldival, Scarlattival, a nápolyi és velencei operajátszással, Dublinban mutatta be a Messiást, s Angliában nemzeti zeneszerzőnek számított.

A polifónia és a többszólamúság mestere

Johann Sebastian Bachnak lényegesen egyszerűbb sors jutott. Kevésbé köztudott, hogy Eisenachban született, s némi vándorlás után – miután elnyerte a Tamás-templom karnagyi állását – csupán 1723-ban települt át Lipcsébe. Az állás rangot jelentett, korábban is neves zeneszerzők tölthették be; Bach is egy tehetséges előd, Johann Kuhnau örökét vehette át (a szerző Bibliai szonátáit a Hungaroton is kiadta). A státust a kor neves szerzője, Telemann is megpályázta, sőt el is nyerte, de egy zsírosabb falat miatt megváltoztatta elhatározását. Így nyílt meg az út Bach előtt, amivel a zenetörténet nagyon sokat nyert. A szerző 27 évet töltött a városban, életét sikerek és megaláztatások szegélyezték. Ma már a polifónia, a többszólamúság legnagyobb barokk mesterének tartják, de egykor ő sem lehetett próféta saját hazájában. Halála után életműve majd’ egy évszázadra feledésbe merült, s egy karizmatikus zeneszerzőnek, Félix Mendelssohnnak köszönhetjük, hogy elnyerhette méltó helyét a zeneköltők panteonjában.

Bachot illik szeretni. Ezt meg is tesszük, de javarészt életművének ismerete nélkül. A közembernek Bachról leginkább a D-moll Toccata és Fúga jut eszébe. Különösen a fiatal párok kedvelik, s szívesen vonulnak be e dallamra az oltár elé. A sors iróniája, hogy az opus eredetét sokan megkérdőjelezik, hamisítványnak tartják.

Lipcsei sétánk a zenéről szól. Elmegyünk Auerbach kocsmája mellett, ahova Goethe és Lenau a sátáni figurát, Mefisztót képzelte, s fülünkben csengenek Gounod, Boito és Liszt feldolgozásai is. Elsétálunk a híres Gewandhaus modern koncertterme előtt, amely a hasonló nevű zenekarnak ad otthont. A világhírű együttes élén egykor Mendelssohn állt. Az opera épületét ugyan 1960-ban nyitották meg, de háromszáz éves hagyomány folytatója. A Tamás-templomban rendszeresen rendeznek koncerteket, zenés áhítatokat; a padsorok mindig tele vannak turistákkal, akik fejet hajthatnak az egykori karnagy sírja előtt.

A zene arisztokratája és plebejusa

A központban sétálókban is ambivalens érzések keveredhetnek: nagyszámban fényképeztetik magukat a zeneköltő szobránál, viszont a szemközt lévő Bach Múzeumba már töredékük látogat el. Pedig a kiállítóhely hűen adja vissza az egykori Lipcse, s neves fia szellemét. Megilletődötten olvashatjuk Bach keze írását, s tekintjük meg a játszóasztalt, ahol a mester egykor alkotott. A betérőnek interaktív módon mutatják be a zenész életét: orgonasípszerű hangszórókon hallgathatjuk a népszerűbb műveket, megismerkedhetünk a kor jellegzetes hangszereivel. Különösen egy digitális játékpult ragadott meg: az érdeklődő fülhallgatón követheti a műveket, s gombválasztással felerősítheti a különböző hangszerek hangját. Ami a zenekarban összemosódik, azt külön is tudja élvezni az érdeklődő. Mindazt tartalmazta a kiállítás, ami egykor Bach-tanulmányaimnál hiányzott. Gyermekkorom rémálmai közé tartozik, amikor édesanyám elvitt kollégája férjének orgonakoncertjeire. A zenész legtöbbször Bach elfeledett darabjait mutatta be, s ez egy hatéves léleknek a kínok kínját jelentette. Máskor a zongoraórán gyakran Anna Magdalena Bach hangjegyfüzetéből püföltem a hangszert, figyelve tanárom szúrós tekintetét, amikor melléütöttem. Pedig, ha akkor valaki elmagyarázta volna a szerző éles logikáját, a kis darabok felépítését, s elvitt volna egy hasonló tárlatra, minden bizonnyal nagyobb kedvvel ültem volna a hangszer elé.

Händel és Bach – gyakran emlegetik együtt a német zenetörténet két óriását. Örökbecsűt alkottak, az életben az előbbi a zene arisztokratája, az utóbbi a plebejusa volt. Bach felnézhetett Händelre: hagyatékából az Angliában élő muzsikus számos művének másolata került elő. E tisztelet nem volt kölcsönös, Händel írásaiban Bach neve egyszer sem szerepelt…